A Hold egy napja

A Hold egy napja

 

Hazaballag a hallgatag este,

kányaszín kabátját leteszi,

megszokott, hanyag mozdulattal

odaveti egy csillagszegre.

 

A Hold felriad, fél fényköpenyét

hamarjában magára ölti,

másik felét az éjre takarja,

ne féljen, ha neki el kell menni,

 

de mielőtt elindulna újra,

végiggondolja merre is vitte

a tegnapi útja, és miért,

hogy Napja így magára hagyta?

 

Megfejtetlen, málló időtekercsek

várnak, míg a Föld lassan felé fordul,

kíséretként a halkuló felhőtercek

közé a szél még be-be mordul.

 

Fényhálók lengnek az égi Nasca síkon

körbe vesznek, már nincs hová szökni,

átkelve lebegő szivárványhídon

lépkedve, csak a szív szavát követni…

 

Hajnalra ezüstjét elszórja önzetlenül,

ami sosem volt övé lehull a földre,

de az a fény, mit őriz ott legbelül, 

övé marad már mindörökre.

   

A Hold egy napja sem lehet más,

mint az enyém a tiéd nélkül,

szürkeségen áttörő ragyogás,

amit egy nap hagyott emlékül.