Pflugerfefi blogja

Én már nem hiszem, hogy szebb lesz az élet,

nagyobb sötétje mélyülne az éj tengerének,
én már látom, hogy az ember világa krízis,
tudom, hogy pazarlásunk miatt, elfogy a víz is,


én már látom, ahogy könnye csorog a létnek,
és szíve szakad meg a ma  emberének,
tudom , hogyha még tehetne a jóért,
 nem küzdene semmiféle bérért,


én már nem hiszem, hogy a virág , kivirágzik,
mikor a harag , harangként bőgve ingázik,
tudom, ha keresztül gázol az ellentét,
 a generációs és vallási mibenlét,


én már tudom, hogy bennünk van az isten,
lehetne, de valahogyan, sehogy sincsen,
szertehull a szeretet, mint potyogó könnyek,
és csukottak mint olvasatlan könyvek,


én már nem hiszem , hogy a gyötrő változás,
mint lelket bontó , könnyebbítő áldozás ,
olyan lesz, mint virágba boruló akácfa,
es bűneit gondosan megbànó apáca,


én már tudom, hogy a vétkeinket,
ha meggyónjuk, ránk vasalják képeinket,
én már nem hiszem, hogy semmi tényleg ennyi,
s hogy a tévúton kell mindig menni!

Ágakon billegő fénysugár

falcossá redőzött múlt,
emlék mely homállyá avult,
feltör mint meleg buzgár,


töredezett képekben érkező
szárnyas igézet, köldökön
átutalt élet, az ösztönön
felnövő, szeretetre éhező,


szemekben könnyező akut
valóságot széppé fényező
szerelem, szènné égető,
mely nyitja, és bezárja a kaput,


egyszer nyit, másszor zár,
sokszínét hatalmasra tárja,
mint  az isztambuli bazár,
a lelkeket magába zárja,


hát ilyen a mindent elsöprő
a szürkét fénnyé színező,
elmúló de múltként létező,
istentelen érzés, de nem mellőzhető.....

Ott fent az égi mezsgyén,

Nem hiszem, hogy megértenéd,

hogy szívem nemcsak a tiéd,
újra vágyó dallam, megér
egy misét,-agyő - gondolatban,


kaptam hideget és meleget,
érdemeim szerint,  satu az érzés,
sajtol mint erős nyomaték,
de elmúlik mint minden sértés,

próba az élet, sajtos pite,
veled mártózik a semmibe,
gyűrűzik mesterien tova,
mintha nem lenne otthona,


szellememben elhagy az idő,
siet, nem elfogadó , megfelelő,
elmúlik mint a kamaszkor,
hagy hiányt,  mit kihány az öregkor,


hát így leszek magamnak istene,
vérző, lassan hegesedő nyílt sebe,
s ha megtalál az érző kritika,
semmi létemnek az lesz diadala,


hallom a szolid, intelligens véleményt,
de számomra nem értelmezhető,
morc valóságom hiú érzemény,
de nekem így mèg elviselhető?

Azt az érzést, a féltést,nem értettem soha,