Krisztinka blogja

Demens, süket is meg 

vak is.

De jól álcázza a huncut

kis hamis. 

Eszik, iszik, totyogva 

baktat,

ránk már cseppet sem 

hallgat.

Tojik a világra, hol ide - 

hol oda,

nem haragszom ezért se 

soha.

Hát igen, be is pisil de 

spanom,

a foltot stikában gyorsan

kipucolom.

Persze sose tett ilyet 17 

éven át,

csak örömöt adott, ő igazi jó barát.

Foga alig van, kettő 

kikandikál,

nagyokat ásít, mielőtt 

szundikál.

Talán maga a rejtett 

fájdalom,

itt ott kicsit 

megnyomkodom.

Nem sír csak kis bambán 

bámul,

s ha kaparászom totál 

beájul.

Mikor összebújik a kis büdös velem,

jól a fülébe kiabálom, hogy szeretem.

Szorosan ölelem azt sem 

bánja,

tudja még, hogy mi vagyunk a klánja.

Ha jön felé az örök álom, ölembe  veszem szépen,

és elengedem - ugatni a holdat - egy csillagfényen.

Amikor mindent

jég fedett
csend volt jég alatt

és jég felett
szemed mint a tó

opálosan kék

rianása újabb 

és újabb ék

köztünk zavaros

habbá vált a part

engem még 

mindig jég takart

vastag súlyos 

páncél a jég

szürke mint a télvízre

borult ég

a nap a jégre 

csillogni felszaladt

más lett jég fölött 

és jég alatt

felolvadt lassan

mindenütt 

de minden cseppje 

még mindig üt.

 (Egy ma olvasott vers miatt...)

Ez most egy olyan 

fura nátha,

zsuppssz egy ezres

C vitamin, hátha...

Mégsem. Valami 

gyógymasszázs a fülön,

égő, vörös füllel 

a fekvést se tűröm.

Tegnap kínomban 

ezt a neten tanultam,

de hamar ezoterikusnak

lenni is meguntam.

Álomba rázott 

többször a láz,

csupa élő

mikroorganizmus a ház.

A narancsnak sincs 

íze se szaga,

az ember lánya 

itt fekszik maga.

Már csak négy 

nap a karantén,

az uram kint 

horkol a kanapén.

Köhögni ma kezdtem

el úgy igazán,

a farmerem lóg

rajtam lazán.

Mert ma már nem 

pizsis a napom,

kicsiny szobám 

elhagyhatom.

Besüt a nap,

leült a por, csak nézem,

majd szívet rajzolok bele

így ni: nyugodtan és szépen.

Üveg cipőben 

táncol a kert, 

a hajnali fagy rá 

csillámot vert. 

Jég alatt bomlik 

a nedves avar, 

életet adni 

még ő is akar. 

Csillog a tető 

jeges ezüstje, 

melegen kúszik 

a kémény füstje. 

Puhán pilinkél  

az égi eresz, 

a pázsit hófehér habfürdőt  vesz.

Arcom a széltől 

ég vörösen, 

homályos napfény

lángot üzen. 

A tó nád-pillája 

csupa havas,

álmodja ő is:

jön a tavasz:)

Ez van. Nem fogadtam el
árvaságig fosztott világom.

Régmúltat játszok ha újra,

és újra suhanok egy álmon.

A hiány kiáltja ki szívemből,
vagy mindig bennem lakik,
nem is tudom csak azt, hogy

boldog vagyok olyankor hajnalig.

Sőt, az egész napom boldog,

valami édes derengés hatja át,

ha belém csillan egy-egy kép,

az úgy ölel mint egy nagykabát.

(Sála lobog, húzza a kis szánkót,

fut velem a csikorgó hó-porban.
Éles pillék hasítják az arcom,
de csak kacagok egyre  jobban. 

Felkap, cipel mint egy batyut,

leheli fájósra dermedt  kezem.) 

Ösztönbe mart kapaszkodás

maradok ha kinyitom a szemem.