Krisztinka blogja

Mindenekben kutattalak

Hosszú hosszú évek alatt 

Meglettél egy súlyos csendben

Ott ahol a sóhaj lebben

Sok nyár telt el révületben

Ringattalak a szívemben

Lefestelek csak két színnel

Mély vörös vagy feketével

És ha ezek összefolynak

Rozsdabarna lesz a holnap

Nem is lesz utána semmi

Köddé válva kell elmenni

De ha mégis lesz még élet

Megtalállak újra téged

voltak piacok és ott vén kofák

voltak kastélyparki gesztenyefák

voltak harangok délben kondulók

voltak úttörők voltak indulók

volt szabad európa szokol rádión

szomszéd néni ki titokban gyón

voltak szavak disszidens kulák

volt a mezőn búzavirág és szulák

voltak titkon rettegő szemek

nejlon harisnyán felszedett szemek

voltak kurvák és munkát kerülők

voltak új nagy lapos háztetők

voltak hosszú napok és rövid esti mesék

volt hogy nagyon lassan szállt el egy év

voltak platón kopasz orosz katonák

volt kertünkben csörgő sapkás mák

voltak besúgók és azok tettei

voltak rejtelmek és példák elrettenteni

volt akácos út bongó cserebogár

alvós baba és homokból épített vár

volt bánat és volt sok öröm

volt hogy propaganda folyt a csövön

és minden más volt volt valami varázs

volt már autó és volt már garázs

volt hűtőszekrény és volt verem

volt magyarosított nevem

volt szabadság vagy nem is volt soha

volt édes hazám most van egy mostoha

Halkan sustorog a Holbæk fjord, 

hullámok lágyulnak el habjában.

Nyugodt hátán hattyúkat hord, 

kavicsokat görget unalmában.

Arany cipőt húz a napsugár,

köntösét a kivetett hínárra dobja.

Felhőnyi, kicsinyke bogár,

táncát - hömpölyögve - vele ropja.

Hegyeket, városokat fest, 

sűrű fellegek fehér sodra.

A szél játszani most sem rest,

az égi képet árvalányhajjal bevonja.

Vadrózsa gyűrt levelén üzen a táj,

valaki talán elvénült gallyat éget.

Kissé fanyar, mégis kedves illat száll,

újszülött bárány anyjáért béget.

( giccses de ilyen volt a vasárnap ott)

Hull a hó, a fák szemérmét 

már majdnem teljesen befedte.

Talpam alá süpped az erdő

fehérre váltó, fekete csendje.

Deres világa magába fogad,

megölel egy kósza hópehely,

mint bágyadt napsugarat,

a haldokló vadrózsa-kehely.

Az őszi stációknak

Itt van már a vége

Pár pillanatnak tűnik

Már így vissza nézve

Búcsúzva kísérik

Fekete madarak

Homályos-mélabús 

Mint a gyenge nap

Mely tenyerének

Bágyadt érintése

Úgy simít mintha 

Valamit beteg kérne

Nem szól hozzám 

Csak a szél tutul

Sápadt korongja 

Szemembe belehull

Táguló pupillámba

Lágyan bezárom

Ott tartom hogy 

télen meg ne fázzon