Erzsi-Zsu blogja

Máris halkan suttog,

odaát a létem,

én tőle ámulok,

ott van a reményem,

              *

neheztel a lelkem,

borult égnek súgja,

benne az én merszem,

nekem csak azt fújja,

              *

- sorsodat csillagok,

fényükkel mutatják,

és a léted ragyog,

messzeséget osztják,

              *

hallgat a sötétség,

nem enged, rabul ejt,

fura ez az érzés,

lélek mindent megsejt,

               *

Szívembe boldogság,

reméli csak máig,

nincs is már csalódás,

elidőz sokáig,

               *

testem lelkem borzong,

ej zokogó lélek,

szívemet birtoklod,

én örömtől égek!

Szavakkal próbálok
festeni képeket,
bele-bele látok
színeket szépeket,

a sajgó képzelet
mi benne vöröslik,
a fájdalmas élet
egyre csak könnyezik,

aranyló napsugár
melengeti lelket,
figyel mint egy szempár
s ölelget az élet,

szép fénylő ég kékje
örömöt osztogat,
benne szívnek fénye
színével simogat,

szépen zöldelő fák
lombja mind megfakul,
és reményt elhozzák
egyszer csak elsárgul.

Árulom a szép szavamat,
mint az a nagy sarki szépség!
Nem látod ráncos arcomat,
szavamban mért- e nagy kétség!

Néked másra nincs is szükség,
tudod - e milyen a hajszínem,
van - e bennem már büszkeség,
kérdezted milyen az énem?

A virtuális világban,
oly becsapós ez az élet,
ne higgy tegnapi szavamban,
mert, hát hajt Téged a véred!

Hallgasd meg most intő szavam;
- még a Nőt Te nem tiszteled,
elárulom mit súg ajkam,
úgy magadat sem tiszteled! 

Járt eszembe annyi minden,
emlékezetembe véstem
és amit fel nem jegyeztem,
azt csak már meg nem őriztem,

rosszat és a feledhetőt,
kitöröltem az elmémből,
elég volt már hizelgésből,
megmentem én a menthetőt,

türelemnek van határa,
de mind ennek a dacára,
nincs igény bocsánatára,
ezért veszem oly lazára,

kiírom a kőfalára,
nincs szükség a támaszára,
nem hitt, becsületszavára,
gondoljon csak ő magára.

Csukva vagyon kicsiny szemem,
álmaimat vissza nézem,
képzeltem kis patak vagyok,
vájt mederbe csordogálok,

sok bokor az árkom partján,
zöld növényzet fűzfa alján,
kismadár lakik az ágán,
s egy ág törik le kis híján,

lombjába szél belekapott,
a villám is belecsapott,
a kis cinke íjedtébe,
bokorba bújt menedékbe,

megkereste édesanyja,
hűs vizemből megítatja,
csiripelve nyugtatgatja,
szárnyával megsimogatja,

örülök, hogy arra folytam,
és ebből ki nem maradtam,
így szól a kis csobogásom,
szeretlek én te szép álom!


   Elfogadva: 2014 Február.23.