Erzsi-Zsu blogja

Búsul a Napnak sugara,

mert a felhő eltakarja,

néha elő-elő bukkan,

mint mosolygos, ki arctalan,

a felhőkkel cicázó szél,

fellegekben Napnak mesél,

a faágak közt cikázó

Napsugár, mint vitorlázó,

a sötétkék ég fellegén,

megbúvó Napnak nem regél,

hisz könnye máris csorog,

így a szíve vizben tocsog,

mint követ a patak partján,

egyre csak mossa szüntelen,

szólítom Szírének hangján,

hogy csak még egy kis türelem,

de újra elő bukkanhat,

a Napnak fénylő sugara,

és máris szebben ragyoghat,

s elmúlik égnek vihara!

Fájdalmas, múló keserűség nyomja,

felemészt már a félelem zsivaja,

rabul ejti a fakuló reményem,

gyötrő szívembe elzáró élményem.

Marja lelkem a túlcsorduló élet,

rossz érzés, méreg elönti a létem,

mert romokban mint bábeli torony,

mulandó létemet felkorbácsolom.

Iszonyú indulat gyötri haragom,

foglyul ejt, múló baj, hát elfogadom,

behunyom szemem és lelkem nyugtatom.

Ej, hát te harag, bennem meg ne lapulj,

immár csak is a szeretetbe fordulj,

nyitom a kaput, szívemből kiindulj!

Mondd, hogy igazi nyár vagy,

színt hozó Napsugárral,

de igaz csak a vágy nagy,

illatozó virággal.

Szívemben megmártózik,

a szerelem záloga,

hideg lassan távozik,

eljön a Hold világa.

Az érlelő Napsütés,

s ölelkező sugarak,

érző vágy beültetés,

a csicsergő madarak.

Hallgatom édes hangját,

szerelem szép virága,

csókolom kicsi száját,

ez minden napok vágya.

A kusza gondolatok,

mára már megbékélve,

míg belebújt illatok,

igazi nyár lelkébe. 

2014. május 13.

Minden jónak egyszer vége,

múlnak az évek felettem,

mint nyárnak fájdalmas része,

hisz erre én elcsüggedtem.

.

Ráncos Hold nyugovóra tér,

és kettesben a csend meg én,

félelmetes iszonyatként,

süvít a fülembe, s mennél...

De mennél, egyre csak velem,

ám, nem látható a lélek,

mert a csend suttog ott bennem,

félelem, hát veled élek!

Ráncba gyűrődött gondolat,

összerezdül fáradt testem,

a mogorva lét hívogat,

múlt idő takar be engem.

Rezdül a forró ölelés,

és az élet oy keserű,

közel, s távol az ébredés,

minden csak véletlen szerű.

Reám nézve kinevettél,

tudom, hogy egyszer visszatérsz,

és mondod eleget éltél...

Meghalni, ej arra ráérsz!

Üres lett a szobám, rám tört a magány,

és én egyre csak a csendet hallgatnám,

zümmög a bogár az ablakom falán,

hallgatom, s érzésnek magam átadnám,

ablakot egyre csak meredten nézem,

máris meglátom benne az arcképem,

mellette ábrándjaim szárnyra kéltek,

de én rögtön a síri csendtől félek,

így körülöttem megszűnik az élet

a szememen át - és távolba réved,

mire rájövök semmi baj sem érhet,

megjelent a babám ablakom falán,

- ám Ő csak szólongat, az édes hangján,

szobám nem üres, nincs már itt a magány!