Erzsi-Zsu blogja

Elloptad a barátságom!
Ha kértél, adtam neked, százszor!
Rád kérdeztem;- nem neked adtam kölcsön?
- Szemembe hazudtál!
- Á,á, minek az nekem - mondtad.
Nem neked kérted a lányodnak!
Egy hétre kérted, - de már egy éve!
_
Közben meg is feledkeztünk róla...
Ám, amikor nekem szükségem lett volna rá,
csak a hűlt helyére leltem!
- Elkezdtünk gondolkodni hol is lehet...
A Páromnak előbb eszébe jutott válasz!
Sajnos, nekem csak a minap ugrott be,
hogy milyen igaza volt a Páromnak!
... Csak kihasználtál, a jóságom, a szeretetem,
mind-mind oda lett!
...Eldobtad a barátságom!
.
Tisztelettel egy csalódott barátnő!

mert vagyok oly ostoba
hagytam hogy
a tollam vezessen
az emlékeim között
s így a cigarettám
füstjében hamvadok
mélységben viháncolok
csendes estéknek
üresség a románca
 
lám újra emlékeim közt
cigarettám füstjéből
karikát fújok
temetem a múltam...
ez egy új élet románca
nem hagyom magam
behálózni
mert ez a klikk
korcs-világa

Sárga rózsa kedves virág,
tanulni kell, nincs mért vitázz!
Alázat íráshoz, mi nincs,
ajtóban nyílik egy kilincs.
 
Sárga rózsa lelket gyógyít,
eme versem hozzád szól itt,
- hajtsál fejet, ne vitatkozz,
csak tanulással foglalkozz!

Nagy az Istennek állatkertje,
örül, mert poklon nyerte az alázást,
önteltség ára, a szakadék,
dörzsölt fény felett érzi a gyötrelmet,
lásd hülyékkel van körül véve!

Nincs már elfecsérelt, múló idő,
van bizony, ami észhez térítő,
elhittem a tollam elhalt szavát,
sorsra bízom gyógyító balzsamát.

Tollam rég nem súgott szép szavakat,
kioltotta a reménysugarat!
Őszinte mosoly, hamis méltatás?
Belefáradt a lélek, nincs varázs!

Körülöttem fagyott a szóalak,
oly ostobán, védőn vádoljanak,
nincs itt öröm, sem végtelen bánat,
tollam így is gondolatra várat.

Talán egyszer nem leszek hasztalan,
sötétbe bugyoláltam önmagam,
köszönt a lomha öregkor mának,
többé nem ítélnek hazug szájak!

Nem leng a harmónia lelkemben,
nem cseng lélekvers üzenetemben!
Ujjongj csak, ujjongj, meggyötört végzet,
tollam nem fércel, nincs ihletérzet!

Nincs, ami vezérelné a kezem,
így tollamat az asztalra teszem,
ahol lélek koplal, ott... némaság,
miként igaz szavakkal mondanák.

Szinte a sötétségbe belevész,
gyűjti, és gondolaton legelész,
ám a fénylő ég sem vigasztaló,
búcsút mond minden alkotni való!