Erzsi-Zsu blogja

Egy szürke reggelen,
életem kedvetlen,
vidít a képzelet,
jött a volt kedvesem.

Íriszében ott a
múlt, parazsát hordta,
lelkét csitította,
s felém kiáltotta:

- Várj meg te szerelem,
mosolyod kegyetlen,
elkapja a szemem,
lerázom kecsesen.

Bársonyos hangodat,
lám belém vackoltad,
mosoly csalt álmokat,
áldom az álmomat.

Egy mosolygós képre írt versem!

Csókos rügyező Földanyát,
napsugara ölelgeti,
tavaszi szín ámulatát,
Föld-bölcsőben őrizgeti.
 
Kibújik a kis ibolya,
barka, nárcisz, és hóvirág,
kicsalta a Nap mosolya,
mint bűbájos romantikát.
 
Friss zöld-ruhát von a tájra,
szunnyadó tél úgy irigyel,
csupa illat minden bája,
zöld fűben sóhaja kikel.
 
Ezerszínű vidék csábít,
beleborzong lehelete,
gyöngyöző gyep-paplant szárít,
lihegő szélnek hidege.
 
Mézzel dédelgesd lelkemet,
ébredő illatos bókkal,
vágynak pompáját viseled,
szállni színes pillangókkal.
 
A Nap melege ad vágyat,
szép képe álomba ringat,
s a Tavasznak könnye árad,
bizsergő új élet pirkad.
 
Előbújt Nap felszárítja,
s kivirulnak pipacsmezők,
csodaszéppé alakítja,
a természetet színezők.

Tavaszra várva

Mai nap tüzes csók várta az ébredésem,
egy időre ablakomba fényével beköltözött,
magányom látta, s a melegével átölelt,
múló-fájó sebeimmel szemlesütve küszködött.
 
Elringva őrlődöm a múlt és jelen között,
szürke létem, vágyódó örök szeretet vigyázta,
s a nap ereje oly gyengéden meggyógyított,
ám a csend-zenéjét az érzőlélek komponálta.
 
S ott a szívem ujjongó érzése lubickolt,
habókos lelkem kedélyét lágyan csillapította,
várva türelmetlenül tavasz érkezését,
színes, gyenge virágnak pompáját bátorította.
 
Bársonyos sugarai simították arcom,
s itt egy pillanat, és táncra kérte a csend-zenéjét,
a hullámzó magány adta örök lebegést,
a tavasz űzte el a tél vakító szenvedélyét.

________

Ma reggel a nap tüzes csóvája,
a szobám ablakán kis időre beköltözött,
látva magányom, s a melegével átölelt.
Őrlődöm a múlt és a jelen között.
 
Fájó sebeimet szemlesütve kötözöm,
vágyódó örök szeretet vigyázza
s a nap ereje oly gyengéden gyógyítja,
ám ezt az érzőlélek komponálja.
 
Szívemben hideg csöpögő jégcsapok lógnak,
habókos lelkem, kávém melege csillapítja.
Várva türelmetlenül tavasznak érzését,
ringatnak színes-virágok pompája.

 
Vérbe fagyott a Hold
ezüstös hajnala,
meseszép ég dacolt
vérbársony takarja.
 
Csodálva látomást,
majd bíbor sötétbe
öleli ragyogást,
s tűnik a nemlétbe.

Tél elé futó,
még az ősz itt bennem él,
hajam is őszül.
 
Itt a színes ősz,
nyargal velem az idő,
Fáj az elmúlás.
 
A csend is mesél
számomra ez oly rémisztő,
az emlék sajog
fájt sirat az esős idő.
 
Temetőben
a gondolatot fájlalom,
csillagok közt
elsuhannak az Angyalok.
 
A gyertyák égnek,
láng égre néz s Angyalt lát,
fénye öleli.
 
Sírokon gyertyák égnek,
Sírkertben csend és nyugalom honol,
elmúlás ezerszer fáj,
s krizantém int búcsút, és távozom.