Erzsi-Zsu blogja

Konyhában sütöm a malacom,
A friss pogácsát ropogtatom,
Lencsém is elkészül,
Szerencse anélkül,
Nem lenne nékem sem malacom!

Kiadnám fájó kincseimet,
ami állandó árnyként vibrál,
fájdalomtól folyt könnyeimet,
álmatlan sötét éjt mi sivár.

A fájdalom múló érzése,
letörölte hitem érveit,
letarolta lelkem nyögése,
fájón cipelem reményeit.
 
Kiült barázdák az arcomon,
markolt pillanat a jutalom,
szebb nap a Bicsakló hangomon,
Mennyekbe emeli tudatom.
 

Sokszor gondolok rá,
hogy az írást abbahagyom,
a szürke ég felettem besötétedik,
nem látom felettem a napot.
Nincs mit mondjak,
szavam sívár,
belém haltak a gondolatok!
- Elvásott a szó,
hasztalan a toll és a papír!
Megbántott lélek elköszön...
Feslett fehér papír üresen tátong,
a ceruzám hegye sem vezeti a kezem!
A kedves Múzsám
nem súgja fülembe a szép rímeket!
Elvásott minden mondat,
hasztalan a toll és a papír...

Sokszor gondolok rá,
hogy az írást abbahagyom,
a szürke ég felettem besötétedik,
nem látom felettem a napot.
Felboncolják soraimat,
minden reménytől megfosztanak.
- Belefáradtam; -
meghalt bennem egy érzés.
Én nem diplomáztam
irodalomból,
sem verstanból.
Az én versem a lelkemből fakad!
Átírják verseimet,
nem érezve mit mond a szóm,
s más értelmet ad az ő szava,
- gondolván, hisz segítek!
Arra nem gondol,
az én lelkem összetörte.
Nem azzal van a baj,
hogy megmondja; ez nem jó!
A kritikát elfogadni
is alázattal kell,
de aki a kritikát adja
annak is alázatot kell mutatni!
KÉRLEK; bölcsen taníts,
s ne írd át a versemet,
mert azzal csak a lelkembe tiporsz!

65. Születésnapomra

Születésem pillanatától,
 
haldoklik bennem az élet.
 
A sors keze ;
 
- az új kezdet,
 
oly ijesztő a változás.
 
Játék, tanulás,
 
fájdalom, szeretet
 
örökös körforgás.
 
 
A reményt élteti,
 
hervadó életem,
 
lassan múló pillanat,
 
véget ér egy álom,
 
s arcomat fénysugár mossa...

 
- Aztán a húr túlfeszül,
 
mosoly is szunnyad,
 
és szürkére festi a világot.
 
Már nincs itt az élet...
 
Tovább tündökölve,
 
a kék égen haladok tovább!

A Nap áldásos sugarai,
ölelik át a fájó lelkem,
viszik a hírt a madaraim,
s szeretetét árasztja nekem.
 
Szállnak ágról-ágra, csicsergik
fűnek, fának, íme a tavasz,
erdőn, mezőn dalukat zengik,
hisz ez a legszebb időszakasz.
 
Mosolyt varázsoltál orcámra,
szellőtől rezdült virágkehely,
pillanatot fotóval zártam,
napfényét, mert te adsz életet!

A kép: Szalay Zsuzsi képe