Erzsi-Zsu blogja

Ott játszol az élet színpadán,

Hitünk az életünk világa,

Mit oly véletlen tapintanánk,

Rejtelmes gondolatot hoz mára.

Életünk színészként játszva,

Csendesedik a gondolatom,

A régmúltat úgy megalázva,

Emlék megmaradtál parlagon.

Mert véletlen megnyom egy gombot,

Oly hazug egy mosoly, hát kitől...?

De mert érzi, nem olyan fontos,

És máris eltűnik a színről!

Nem siratom én már a napom,

Hát nincs mentségem tudom nagyon,

Úgy érzem ezt nem is fájlalom,

De jólesik, hogy elmondhatom!

Drágáim, hoz már bennetek

A repülő haza, Pestig.

Leszálltok, sírva nevettek,
Hazaértek koraestig.


Mert a lányotoktól jöttök,
Otthagyva az unokákat,
Itthon várja a jöttötök,
A fiatok és a párja.


Boldogságtok határtalan,
Oly kevés volt az egy hónap,
Nem felejtitek egyhamar,
Mily boldog volt ez a hónap!

Koldul a létem,

Csoszogj velem érzelem,

Életem féltem.

Érzelem mivel,

A szerethető szívem,

Érzem nem színlel.

Lélek fölemel ,

A szeretet átölel,

Máris ötletel.

Fájó vallomás,

Nem lesz itt végállomás,

Érző látomás.

/Elhoztam ide ezt a verset. A facen láttam egy képet, az ihlette meg a fantáziámat.

Tudjátok egy szép hölgy áll, egy csodás ruhakölteménybem és a hegedűjét lefelé

logatja, a fejét szomorúan jobbra fordítja. Olvassátok szeretettel! /

Az ujjaim  álma,

Féltőn játszó vágya,

A hegedűd húrján,

Mert évek múltán,

Is érzőn hallanád,

A szívem dallamát,

Testem lélek húrját,

Szívemből kihúznád,

Ketté szakadt szívem,

Élnem így már minek,

Vágyamat dalolom,

Mert én összeomlok!

Most nézz szembe az álmoddal,

Vad hangos szél szalad titkon,

Szívednek Őt visszahozta,

De szemedet én felnyitom.

Vakon megbíztál szívedbe,

Mert ám oly vadul kalimpált,

Hiába inted őt csendre,

Ne higgy neki, hisz csak bírált.

Feloldod létedbe reményt,

Megtanulod elfogadni,

S örökre a szívedbe lép,

A fájót el kell altatni.

Nem tudom szívem áltatni,

De Ő már csak egy látomás,

Hisz szívem kell csitítani,

Hát mert Ő csak egy álmodás!