Erzsi-Zsu blogja

Villám

Tornyosuló felhők fodrosodnak,
rút feketére festi az eget,
madarak ijedtükben vijjognak,
fáj, mikor az ég-könnye elered.
 
A villámok cikáznak felettem,
fénye bevilágítja utamat,
harc van az ég peremén, döbbenet,
nyakamba zúdítva vízsugarat.
 
Sötét fellegén tombol a vihar,
izzik az égbolt mérgesen, vadul,
jajdult moraja emberre, kihat,
dühödt haragjától állat lapul.
 
Csitul a vihar, villám is elül,
csattogását messziről hallom,
a napsugár is az égre felül,
szivárvány megszépíti a napom.

Irén Babi Vörös Villám festményére íródott a versem

Zsuzsi a könyvtárban könyvet tár elém,
ily ponyva-regényt, de rég nem kértem én,
ez olyan mint egy lom-tár, nem értem még,
kicsi kezet tár, és úgy rohan felém.
 
Finom, zamatos ízű ez a körte,
az ebédet megkérdezi kifőzte?
Nem ad elég nagy fényt a villany-körte,
a párom már méltatlankodik közben.
 
Feltámadt a szél, ponyvát elő gyorsan,
a bolond időtől védi pontosan,
megőrzi ponyva, kicsi-kocsim mostan,
allig, hogy kész, az eső nekiloccsant!

Mi szótlanul egymásba fonódunk,
szerelmünket mindentől megóvjuk,
zöld-ruhát hoz az idei tavasz,
kérgünk itt-ott hibádzik, nem panasz.
 
Ébresztő ez a röpke vallomás,
oly boldog ez az összetartozás,,
lombkoronánk óv, s mindentől megvéd,
Szerelmünk összeolvad már egyként.
 
Ölelj, minden pillanat a miénk,
lelkünk tánca messze rebben, miként,
szív rügyeket fakaszt, s itt a tavasz,
álmomban sokáig velem maradsz!

Poéta Sanszi azaz Igrényi Sándor fotója ihlette a versem

A szorongó lelkem
felhoztam a hegytetőre,
meditálva gyógyulni.
Kiönteném Néked,
Mennyei Atyám,
létem nagy bánatát.
Itt a védőbástya
oltalma alatt,
gyermeteg szívem
nyitom meg előtted.
Az öregedő lelkem
amit nyújtok feléd.
Tudom szenvedésem
nem ér fel a Tiéddel.
Uram! Hoztam fel vizet,
szenteld meg kérlek,
hogy bűneimtől,
tisztára tudd mosni,
bánatos létemet.
Ne hagyd vergődni hitemet!

Gyöngyi Kovácsné Igaz festményére

Mólon ülve türelemmel vársz reám,
Ringatják a tó vízét a lábaid,
Hiányod fájó, szertefoszlik, netán?
Dalolják szerelmet a múlt vágyaid,
 Égi vonóját a napsugár húzza,
Mellőled a köd felszáll, mint egy mámor,
Érző létünket, részegségbe zúzza.
Nap fénye a tón, mint egy navigátor,
 Gondolatban a szerelmes vágy tüzel,
"A mólon ülünk, simogat a szellő"
Csókod simítja ábrándra, s ráügyel,
Képzelet csapongó, ringat a felhő.
Két karodban ott ül egy kicsi tündér.
Minden fájó múltba elsötétültél.
 
Idézett sor: Hirth Éva "Te vagy a másik felem"  című verséből való