Bakos Erika - Verseim

Ha lehetnék szellő,
forró nyári éjjelen,
fáradt arcokra simítanám,
minden földi szeretetem.
 
Lennék langyos eső,
a szomját oltó rétnek,
amely virágtakarót terít,
szívekbe örök reménynek.
 
Lennék én örömkönny,
anyák szeme sarkában,
és leperegve eltűnnék,
a gyermek első szavában.
 
 
Ha én láng lehetnék,
szívekben csillagfény,
fényem ontanám a világra,
csillagként az éj tengerén.
 
Lennék most minden,
pillanatban rejlő látomás,
sebzett lelkekben szeretet,
és fájdalmat tüntető varázs. 

2011. 04. 13.

Délvidéki barackfa virág

Apró rügyed most újra visszatérhet,

a nap melegére burkodból kipattansz,

Magadhoz vonzod a termékenységet,

s látványoddal szíveket marasztalsz.

Csillogó könnyként ülsz az ágadon,

kinyílt szirmod esőillatú Tavaszt rejt,

Bódult méh ül rózsás virágruhádon,

bibéid porából mézízű nektárt sejt.

Többé ne sírj Délvidéki barack virága,

Madárdaltól éled régen kihalt fészked,

Szerelemtől lángol az alkonypír fátyla,

De...

Évgyűrűidben maradtak fájó emlékek.

Ha
egyszer
virág illat száll,
és a napsugár
langymeleg sugara
melengeti a földet,
Ha
az erdőben
a lombok között,
dalra fakad
az összes
félszeg kismadár,
Ha
folyók kékjében
fürdik a hold,
és
vígan lubickolnak
a csillagok,
majd
megmozdulnak
távolban a hegyek,
Ha már
elfeledjük, hogy
béklyóban születtünk,
akkor
megtaláljuk,
és
foglyul ejtjük
egymás szemét,
s szerelmét
örökre.

Ma ki jó, és ki a rosszabb, mi dönti el?
Irigység, s közöny hangjaira ki felel?
Mondd ki az?
- Kire ma még felnézhetek,
és mások előtt, akit nem szerethetek.
Ki az?
- Aki megmondja ez most "nem jó,"
s érzed, lelkében igaz minden szó.
Milyen vagyok?
- A nagy többség szemében,
talán álarcot is használnak előttem?
S egymás előtt mindig jót mutatnak,
szíveket vagy bántást osztogatnak?
Mi dönti el?
- Hogy ki a jó ember,
viták hevében igaz szó a fegyver?
Nincs már többé szeretet?
- És hol van az egymás iránti tisztelet?
Szomorú egy világ!
Csak megbúvó pillanatokban hullajtunk,
embertársaink felé könnyeket.

2011. február 1.

Istenem! Nézz le most ránk,
oly régen még dicső magyarra,
ősök vérében ázott hazánk,
koldusbotra jutott honára.

Szétszakított nemzetünkben,
nincs már magyar becsület,
rabláncra vert koldusoknál,
nyomortól kiált a rémület.

Átok sújtja a magyar hont,
mely leigázott sok otthont,
ősök vérét meg ne tagadd,
hű hazádat soha fel ne add!

Ha kell hulljon véred érte,
ragyogjon be ősi eszme fénye,
áldást hozzon e szó Szabadság,
és virágozzon újra a Magyarság.