Bakos Erika - Verseim

Sír az ég!
- szüntelen hull sós ízű könnye,
- elöntve lassan mindent,
- házat, várost s embert örökre.

Sír a föld!
- rázkódik a sok fájdalomtól,
- rombolva szét minden életet,
- Isten könnye hull a sok halottól.

Sírj ember!
- hisz minden baj tőled ered,
- gyarlóságod és kapzsi léted miatt,
- az ég s föld könnyei lassan jéggé dermed.

De csak én sírok.....

( 2010. június. 2. )

Mikor Tavasszal a mező virágot bont,
És kergetőzik a napsugár a széllel,
Mikor az esőcsepp oly édes illatot ont,
Szivárványt játszanál pajkosan a fénnyel.

Mikor a Hold oly szomorúan néz,
És sápadt arcát a felhő takarja,
Mikor már annyira reszket a kéz,
S ősz szálakat húz az idő hajadba.

Mikor sírsz, még ha nem is kéne,
És könnyeidet már nem látja senki,
Mikor azt hiszed, létednek már vége,
Akkor kell az életet legjobban szeretni.

Nevess csak nevess,
Szemed tükre mégis szomorú.
Amit lelked mélyén szeretsz,
Magány lepte síró ború.

Porcelán arcodat a nap sugara
Égeti, de Te csak mosolyogsz.
Szívedet éles tőrként marja,
E nevetés, amely kínzó bút hozott.

Vágynál meghalni, hogy ha kell,
Színlelsz édes boldogságot,
S így akarsz jutni a mennybe fel.
És aludni fényes örök álmot.

De én ismerlek, szememben néma könny.
Hisz tudom miért van arcodon,
E mosolygós, bús közöny.

Ne félj, ajkadon örök mosoly lesz,
Egy új világban majd magadra találsz.
Amit szívedből nagyon szeretsz,

S feledni fogod e kínzó magányt.

  Ha életem napjait a sors,
Sok év múlva örökre lezárja,
Mivé válnak szétszórt gondolataim?
S Szerelmem, miként az éji Hold,
Ki komor felhők közül kibújva,
Őrzi-e majd szívemből írt dalaim?
Lelkem könnyező virág lesz, ha sírva
lecsukódik ragyogó mélységes tükre,
Elhagyva mindent, s a Kedvest is örökre.
S majdan egyszer egy más időben,
E csillagvirág ha újra szírmot bont,
Akkor ajkamon megint szól a dal,
S meghallod a hangom a szívedben,
Amelyet a szerelem újra köréd font.
Lelkünk eggyé olvad, s szívünkben
ősrobbanás lesz, Angyalként repülve
az égen, minden csoda kevés lesz.

Picinyke virág született a vérben, ott hol
Bombák tépték szét az ódon várost.
Mint igazgyöngyök ragyognak a fényben -
S a síró Angyalok szeme könnyben ázott.

Rózsás ajkú lányka csendesen áll -
Lelkét átjárja a gyász, és a félelem,
Szerelme halott, s gyöngyvirággá vált,
Lelke itt bolyong még a véres réteken.

Várja a napot, a gyöngyvirág napot -
S fájdalmasan néz a képtelen semmibe,
Kínzó emlék, hogy szerelme már halott,
Jégkönnyeket csalt dermedt szívébe.

Gyöngyvirág napja van, sír a lelkek között,
Szomorúan, magányosan, hol örökre élnie kell,
Egyszer lesz még szivárvány a folyó fölött,
De a háborút már soha többé nem feledi el.

/ A legjobb barátomnak /