Daneel blogja

Hajónapló

Első nap. Minden kék, az égbolt fagylaltként
nyaldossa a tengert, s rózsaillatú ként
áraszt magából a kilátástalanság.

Második nap. Ezredszer takar be hullám,
és deszkányi ágyam édes álmok után
nyöszörgő imáit csak a habok hallják.

Harmadik nap. Lazacból készül a konyak,
magányból a bűn, s méregből az alkonyat,
melynek csillagait a sarokba hányom.

Negyedik nap. Az ember pálmafás sziget,
a viharok játéka, s engem megihlet,
mint dacol sorsával egy cinikus tájon.

Ötödik nap. Földet értem egy álomban,
nő volt a part, s édes csókjára vágyódtam,
de dörög az ég, s én éberré riadok.

Hatodik nap. Mindenben a szemét látom.
Arca égi felhő, s csókjaitól ázom
könnyé, ha szívem neki vallomást dadog.

Hetedik nap. Az Úr hortyogva megpihent,
s én elképzelem a boldogító igent,
mit egy álombeli délibábtól kapnék.

Sehányadik nap. Az emberi mivoltom
gyertyaként meggyújtom, s feledéssé oltom.
Csúf a világ, csakis kedvesem csókja szép.

Kiegészítesz

Tollba rejtem lelkem, hogy senki se lássa,
s levelet lehelek szíved papírjára.
Tintaként álmodom, és te vagy minden szó;
hát megírlak halkan, és érzem, így lesz jó.

Te kiegészítesz; én vagyok az árnyék,
te pedig a napfény. Én leszek a szándék,
és te leszel a tett. Ami megihletett.
Ajándék leszek most, s megkapod szívemet.

Pécs

Régen volt, mégsem volt
hamvába holt emlék.
Éden volt, s kéjben folyt
szerelmünk szerteszét.

Szemedben szerettem
csodálni a napfényt,
egy szende szerelem
szenvtelen sarjaként.

Te pedig reggelig
őrizted szívemet.
Felsejlik kezeid
pírján a kikelet.

Régen volt, Pécsett volt,
s néha Szombathelyen.
Éden volt, s szégyenfolt,
hogy még emlékezem.

Arany, gyémánt

Aranymécses, gyémántmécses,
csonkig égő, keserédes
táncot látok a szemedben.

Aranyírisz, gyémántírisz,
a pupillád meghalni visz,
hogy hamvadból főnix legyen.

Aranykönnyek, gyémántkönnyek,
tőrbe csalnak, csalba tőrnek
a magánytól örök percek.

Aranyálom, gyémántálom,
tündér ül a retinámon,
s képzeteim őrjöngenek.

Aranynyomor, gyémántnyomor,
a szívemből csókot kotor
a tiedbe piciny kezed.

Aranygyönyör, gyémántgyönyör,
izzó ajkad ronccsá gyötör,
rommá tipor, mégis szeret.

A szerelem

Emberarcú a szerelem,
könnycsatában emberharcú
áldozata a vad csóknak.
A szerelem vágynyi csónak:
mosolyt csillog a tengeren.
Körbeússza ezer hattyú,
s én csónakom megrengetem:
ne hagyja el a szerelem!

Parázsszemű a szerelem,
szomjhalottnak varázsnedű
a sivatag homokjában.
A szerelem szellőlágyan
incsel minket maga ellen;
mosolyában meseszerű
méreg morog halk-csendesen,
s múlttá mállik a szerelem.