Daneel blogja

Szempár

Megáldott az éjszaka homálya,
imák a csillagok, s bennem szólnak.
Sárgás fénysugár mindegyik szótag,
mely belülről az ajkamat vájja.

Sekrestyés a hold, szempárnyi vakfolt
a szívbe bújt világtalanságban.
Gyertyát gyújtottak bennem, és láttam,
a sorsnak milyen árnyalata volt.

Szürke. Hideg. Tundrában vacogó
kisded arcán egy megfakult könnycsepp.
Ráfagyott a könny, s pírként örök lett
pórusain a fajnyi koporsó.

Havazott. Hópelyhek hahotáztak
egy viccen, mit ember meg nem érthet.
Kísértett a látvány, és kísértet
lebegett le ide holdsugárnak.

Egy macska szeme a talpát nyalta,
s szája mosollyal nézte a tájat.
Hópehelyként hullott az alázat,
s felemelt fővel tapostam rajta.

Végül megszülettem. Lám, itt vagyok!
Száz évre vagy harmincra, nem tudom.
Száz évemet harmincszor elunom,
de harmincam száz csillagként ragyog.

Vagyok. Láttam én már embert élni,
hullát élni, s élőt nem létezni.
Megírtam, s mégis a lap fejez ki
engem, ha önmagát meg nem érti.

Havazik. Havat havazik a hó,
s titkon embert emberzik az ember.
Nagyon jól tudja, hogy csak siheder;
mesternek nem, csak tanoncnak való.

Volt

Sok volt, kevés volt.
A Sors ruháján
egy vezeklésfolt
minden Kánaán.

Hol volt, hol nem volt.
Jó volt, gonosz volt,
mindegy: ember volt.
Élt egy emberkort.

Sok volt, kevés volt,
csakis ő tudja.
Új érbe torkollt
embernyi útja.

Alkonyat

Hideg van kint,
jéghegynyi kínt
olvasztok el.

Szívem kazán,
acélfalán
égnem most kell.

Erőltetett
minden menet,
mi sírba visz.

Lelkem végül
szentté vénül,
majd újra hisz.

Pogány szentély
oltárán kéj
a misebor.

Meggyónom majd:
démonom hajt,
ha vérem forr!

Minden imám
porba írnám,
hadd verjem szét!

Varjak között
mosnám törött
szívem szennyét.

Egy tó partján
kortyolgatnám
könnyeimet.

Megfulladnék:
a víz hajlék,
s testem sziget.

Hideg van kint,
magához int
a pokolláng.

Láva pirít,
ajkam visít,
s az ostor ráng.

Önmise

Harangoztam a templomban,
a dallamot vagy elloptam,
vagy nem kondult az meg másnak.

Nekem olyan édesen szólt!
Csengésében félelem volt,
ezt hazudtam megnyugvásnak.

Hangjegy voltam a zenében,
csilingeltem a szent égen
lustán szálló eleimnek.

Ők válaszként esőt sírtak,
tüzet adtak soraimnak,
ha magamba betekintek.

Hitetlenül

Mert az ösvény nem vezet sehova,

lehet bárki, Allah vagy Jehova,

irtózva vágyta, hogy lépjünk oda,

és küzdjünk, mert sövénye mostoha,

mint a láng buján nyaldosó fodra,

és mi léptünk: bár ne tettük volna!

Nem látjuk az avar alatt megbújt

rémekben, csípős mérgük miként sújt

abba, kit a balsors elébe fújt?

De az emberi nem örök vándor,

arra lép, merre egy új világ forr.

Lehetsz Allah, Krisna vagy Jehova,

életműved nem vezet sehova!