Daneel blogja

Nyakék

Nincs mit mondanom. A szó elrepül,
az ajkak pedig porrá vénülnek.
A hang tántorog, csönddé szenderül,
s figyelő szívünk barlangnyi üreg.

Elveszünk benne, kincset keresünk,
s cseppköveivel vésünk jeleket.
A szürke falak papírján kezünk
karcolva rajzolt emlékké dermed.

Nappá, bölénnyé s egy szőke lánnyá,
kit három kusza vonal jelképez.
Óvó szellemként zafír vigyáz rá,
s a szőke lányból fényes nyakék lesz.

Szebb lesz a napnál, mikor hajnalban
az álmos erdőn hortyog szelíden.
Mikor elkészül, elcsenem halkan,
s fém foglalatát könnyekkel hintem.

Olyan vagy

Olyan vagy nekem,
mint egy kastélynak
a búgó szellem.

Kővé dermedtem,
s estefelé csak
te lebegsz bennem.

A lány, aki táncolt

Két kávé közt alvajárok,
s kortynyi álmom a koffein.
Cigarettám csöpp zsarátnok,
s kihűlt hamvak az éveim.

Hamutálam egy sorsnyi ránc;
karikákat fújok felé.
Lebben a füst, s egy régi tánc
képe oson szemem elé.

Amikor a zene fénylett,
és a holdfény lágyan dúdolt.
Meseszépen meseszépet
mesélt akkor fent az újhold.

A parkettán táncolt egy lány,
selyembőrű, sörényhajú.
Kék szemében titkon sehány
gyönyört őrzött a mélabú.

Ülve néztem, tűzben égtem,
s a hamvaim mosolyogtak.
A csillagok vad-törékeny
ékszerekként felragyogtak.

Megszámoltam a színeket,
s megvakultam szépségükben.
A lány ekkor hangjegyként lett
a szívemben szelíd ütem.

A dallam-lány, mint egy vátesz
szolmizálta el a sorsát.
Azt rebegte, angyallá lesz,
istenének, ha megbocsát.

Ima lesz majd a nevéből,
az ajkakat simogató.
Embersorsú emberléttől
fájón édes muzsikaszó.

Én hallgatom, azóta is.
Minden este, ha elalszom.
Elbódulok, s közben csakis
értem dúdol az irgalom.

Imádságát, ha meghallom.

Csak a cinegék tudják

Egyszer volt, hol nem volt, mindig volt, sosem volt,
senki sem tudja már, csakis a cinegék.
Ők magasra szállnak, fürkészik a seholt,
s szárnyuktól az égbolt köpenye meseszép.

Nem tudom, hogy volt-e, épp az eget nézem,
s ezernyi felhőben látom meg sorsomat.
Bodraik szoborként üzennek a fényben,
és minden részletben lapul egy gondolat.

Hogy volt-e királylány? Voltak-e gonoszok,
volt-e bármi szándék, és lesz-e boldogság?
Nézem a felhőket, s azokra gondolok,
kik a múltjukat már angyalként hordozzák.

Egyszer volt, hol nem volt, született egy ember.
Egyszer volt, hol nem volt, meghalt ezer másik.
Hideg volt az idő, porhavas december,
s kabátban battyogtam el a megnyugvásig.

Fájdalmas volt a szél, s az ember nem beszél,
mikor egy sírkőhöz zarándokútra megy.
Szívem az égig ér, a gyász is belefér,
és őszintén sírni ekkor isteni kegy.

Hős volt-e? Nem tudom. Nem vagyok cinege,
nem látom a mennyet, mert sárban taposok.
Marionett vagyok, s lelkemnek zsinege
sorsom írójának szívében mocorog.

Egyszer volt, hol nem volt, könnyezett az eső,
és a felhőt szellő ölelte át lágyan.
Búcsúzott a nappal, s bíborszín keszkenő
lebegett zászlóként az ég kapujában.

Az utca túlfelén figyelte az alkonyt
egy csendes mosolyba öltözött, barna lány.
Szeme a szívemre izzó kötelet font,
perzselte a lelkem, s észre se vett talán.

Álmomban láttam őt, ébren csak reméltem,
az óra ketyegett, s azt hittem, ő beszél.
Szerelmet hortyogtam, sosem voltam ébren,
s párnámra hullottam, mint az őszi levél.

Egyszer volt, hol nem volt egy emberi mese,
reggeli kávéba adagolt mélabú.
Némán kortyolgattam, s habjaiban szeme
felém kacsintgatva igazgyöngy alakú.

Eltörtem a csészét, hogy felébredhessek,
hogy körbetekintsek, s láthassam, mi lettem.
Eltörtem a csészét, s a bódító cseppek
koponyává folytak a padlószőnyegen.

Szörnyeteg lett a lány. Koponyaként leste
az éberré riadt maradványaimat.
Vizes rongyért nyúltam, végül egész este
sikáltam a foltot a könnyeim alatt.

Ismét sírt az eső, ismét alkonyat volt,
figyeltem az utcát, mint aki lopni jön.
De nem láttam többé. A napnyugta félholt
színei táncoltak csak a macskakövön.

Ki volt itt a sárkány? Volt-e hős vagy király?
Véget ért a mese azon az alkonyon?
Emberek vagyunk csak, és esőként szitál
a csalóka jövő az emberarcokon.

Virág

Láttam egy mezőt az ösvény mentén,
s gyémántként fénylett rajta egy virág.
A szirmok között alvó sarki fény
tarka tüzétől gyönyörnek hívták.

Arany volt és kék, minden szín ott volt
abban az apró, réti virágban.
Rámosolyogtam, s szivárvánnyá folyt
a nektárnyi csók cseppje a számban.