Daneel blogja

A tékozló fiú útja

A tékozló fiú megkerül,

bocsánatért gügyög emberül.

A tékozló fiú messze járt,

sajgó szíve mégis csendbe zárt.

A világ peremén szédelgett,

grimaszolt a szürke ég mellett.

A világ pereme komor volt,

kéjjel megnyúzott két komondort.

A kutyák lelkei ugattak,

a fiú továbbment nyugatnak.

Ugrott egy nagyot a semmibe,

mert nem volt már hová mennie.

Mikor az ember zuhan, szuszog;

cseppként hullnak vele a buszok.

Csipp-csepp, esőcsepp, néhány járat

tócsává lapítja anyámat.

A világ alatt buszok laknak -

rozsdaszín romokká hervadnak.

A fiú mindet öntözgette;

egy busz kikelt, elszökött vele.

Később egy ember szemében élt,

dúdolgatta a szentséges éjt.

Megpihent, könnyé vált, csillogott,

rab sorsára mart egy billogot.

A tékozló fiú hazatér,

szava mézes, szíve csatatér.

A tékozló fiú eltévedt,

felgyújtott már minden miértet.

Csak még egy kortyot!

Volt egyszer egy ember,

gyatra volt, csak teher

a világ szemében.

A félholt testének

arzént szánt a lélek,

s kankót a szemérem.

Elitta az eszét,

hányása szerteszét

szállongott lepkeként.

Megcsillant a fényben

egy könnycsepp, s ő tétlen

vágyta még a reményt.

Lap lapult az ágyán,

szobrász volt, és márvány

lett minden gondolat.

Tintából új nevet

faragott, szerelmet

és apostolokat.

Egy tűztől vad csókot,

egy partra sodródott

sellőlány ajkait.

Amikor nála volt,

drágakő volt a hold,

és a lány malachit.

A tinta ajándék

volt neki: egy játék

a sorsa sarán túl.

Volt egyszer egy ember,

többé már nem teher.

A mennyben kirándul.

Rêve

A polip csápjai

között egy apró griff.

Könyvbe zárt álmai

közül egy apokrif.

Szárnyát nem tárja ki,

rongybaba a teste:

huszadik századi,

sírköves napkelte.

Álmodik a napfény

illatos csendjében.

Szétfoszló, satnya lény:

tiéd lesz az Éden.

Violinkulcs

Zene volt. Ember volt.

Hangjegy volt a teste.

Kegyét egy hangszerbolt

keservvel kereste.

Csendként szólt. Csendfényt szórt.

Zaj csengett, majd csend lett.

Fülünk, mint fehérbort

ízlelte a csendet.

Hang lettem! Zaj cseppen

csókként az ajkadra.

 Rőt rúzsod rút szellem:

rémiszt a hatalma.

Kebleid kerúbok,

szfinx pedig a szíved.

Talányt adsz. Elbukok,

s bukásom az ihlet.

Kiröhögsz! Te nevetsz.

Ez nem hecc, de nevetsz.

Kacajod MegaHertz,

jó szíved MegaHerz.

Sár vagyok, halandó,

esendő, emberi.

A szívem hajlandó

más sorsát megvenni.

Átadod a tied,

fizetek, majd éllek.

Két egész egy tized

dekagramm a lélek.

Megmértem egy széfben

elrejtett mérlegen.

Elmértem? Nem értem.

Súlyom a szégyenem.

Kilóg a kilogramm,

te pedig csipkeded.

Ajkadon jég koppan,

s tokám a kikelet.

Hallod-e a csendet?

A zajba elcsentet.

Hol tündér csevelyed

csendhangon csevegett.

Én hallom, van fülem.

Itt és itt; kettő is.

Hallgatom, mit üzen

rózsádon a tövis.

A hangszerbolt hangszer volt,

majd bolt lett belőle.

Polcáról szégyenfolt

bámul a vevőre.

Balekok vagyunk hát.

Vettünk egy zongorát.

Balekok vagyunk hát.

Együtt, a sorson át.

Valahol meg kell lennie...

Amikor elvesztesz valamit,

először a zsebeidbe nyúlsz.

Ujjaid közt a kacataid

úgy zajongnak, mint valami blues.

Gitárt penget a telefonod,

az óvszered hangja rekedtes.

Az egész bagázst arrébb tolod,

hogy a zsebed mélyére leshess.

Nincs ott.

Ilyenkor az ember rendet rak,

valami alatt ott kell, legyen!

Zoknik, tollak, egy széttépett lap,

s rajt tintával megírt szerelem.

Jól esett megírni, de valld be,

széttépni esett a legjobban!

Nem is olvasta senki. Csak te.

Egy ember, ki dögrováson van.

Nincs ott.

Felforgatod az egész házat.

Fiókban? Nincs. Asztal alatt? Nincs.

Izzadó kezeden a bágyadt

napfényben megcsillan egy hajtincs.

Amikor elvesztesz valakit,

tárgyak után kezdesz kajtatni.

Hiánya egy lánc, csak rab vagy itt,

s a világ is börtönablaknyi.

Elveszett.