Daneel blogja
VéleményArs poetica - Self
Ars poetica
Megmászni egy hegyet
társakkal nem lehet.
Ez csak a te utad,
kövesd a Tejutat!
A társak megóvnak,
de szíved csatlós csak.
A gyengéd kéz gyengébb,
az élet üt, megtép.
Az ösvény a tied.
Ha járod, elhiszed.
Utálnod kell sorsod!
Hogy egy éj megporzott.
Sötét lesz a lelked,
ebből nyersz ihletet.
Jönnek majd emberek:
azt mondják: szeretnek.
Hoznak bort, bókokat.
Rejtőzz el! Írj sokat,
zuhanj csak a mélybe!
Ne kérdezd, széttép-e!
Egyedül kell menned.
Hagyd hátra istened,
szerelmed, békédet!
Egy nap majd megérted.
Elporladsz. Nincs remény.
Az elméd rejtekén
démonok rejtőznek.
Aljasok. Erősek.
Eltűnt a visszaút,
nem kaphatsz kiskaput.
Ez a cél: győznöd kell,
szemben az ördöggel.
Vége van. A sötét
nem hajol már föléd.
Nem püföl, nem riaszt,
nem kutatsz már vigaszt.
Már látod: csak egy hely,
aprócska hópehely
az élet mezején.
Nem szuszog benne rém.
A lelked már tiszta.
Várnak rád. Térj vissza!
Menj haza, és legyél
szívüknek egy szentély!
Ki bolyong, megkerül.
Ne legyél egyedül!
Már ne tedd! Már nem kell.
Beszélj pár emberrel!
Megmászni egy hegyet
társakkal nem lehet.
Hiszen a hegy te vagy.
Az egód. Fene nagy.
Csakis te. Csakis te.
Csakis te. Csakis te.
Csakis te. Csakis te.
Az arcod hamis-e?
Nagy az út, vándorom.
Segíthetsz másokon,
miután magadat
a mélyben feladtad.
Hát ezért - 償還
Hát ezért
Azért gyűltünk ma itt össze,
mert a magány társért kiált.
Motyogok csak, és a pösze
hangom rajzol ránk glóriát.
Mert angyalok vagyunk akkor,
amikor a párna ölén
megpihenő arcunkra forr
a könnycseppként édes tömjén.
Mind hibázunk, porrá égett
napló rejti a titkokat.
Koldus vagyok, és enyém lett
a szívedből egy gondolat.
Odaadtad nekem, Eszter.
Megetettél engem, Apor.
Koldus vagyok, tehát ember,
Isten földjén egy kalandor.
Azért gyűltünk ma itt össze,
mert még mindig nem értitek.
Koldus vagyok, és a pösze
hangom hálát búg értetek.
Jelek a bőrön - 償還
Jelek a bőrön
Csillagos az est,
csillagokat fest
szemedre a fény.
Elveszek bennük,
csillogó testük
könnycseppnyi arzén.
Mérgező gyógyszer;
szívem aprót ver,
és ronccsá gyógyul.
Fakó testemre
jelet festesz te
útmutatóul.
Némák lesik majd,
és mint egy nyikhajt,
püfölik bőröm.
Ostoba bagázs!
Bár fáj a csapás,
nyugtom megőrzöm.
Ti némák vagytok.
Primitív zajok
a dalaitok.
Mélyre kell ásni!
Száz traumányi
keserv a titok.
Áss mélyre, galád!
Megnyílik a szád,
és beszélhetsz majd.
Szavakba öntöd
majd az örömöt,
a gyászt és a bajt.
A sors hatalmas.
Élj, hogy meghalhass!
Halj meg, hogy élhess!
Sosem volt más út,
az élet bár rút,
de keserédes.
Haiku - Chant du cygne
Haiku
Ne uralj senkit!,
a hatalom katatón
őrületet szít.
A szekér - Ahol most állok
A szekér
Tegyél egy porszemet a szekérre!
Majd még néhányat. Így, egyesével.
Egy porszem könnyű, alig van súlya,
a szekér végül mégis letérdel.
Nem kiabál majd, csak roskadozik
a sok semmitől, amit rátettél.
Látod? Mellettünk, a szekér roncsán
duhaj barbárként hegynyi por henyél.
Bármi lehet por: a csend, a magány,
egy rossz hír vagy szó, a még egy korty bor.
A képernyőtől kiszáradt szemnek
álmodnia is kell valamikor.