Daneel blogja

Haiku

Ne uralj senkit!,
a hatalom katatón
őrületet szít.

A szekér

Tegyél egy porszemet a szekérre!
Majd még néhányat. Így, egyesével.
Egy porszem könnyű, alig van súlya,
a szekér végül mégis letérdel.

Nem kiabál majd, csak roskadozik
a sok semmitől, amit rátettél.
Látod? Mellettünk, a szekér roncsán
duhaj barbárként hegynyi por henyél.

Bármi lehet por: a csend, a magány,
egy rossz hír vagy szó, a még egy korty bor.
A képernyőtől kiszáradt szemnek
álmodnia is kell valamikor.

Az eső illata

Csipp-csepp, csepereg az eső,
házak tetején kopogtat.
A szürkületben száz felhő
öntözget liliomokat.

Sáros lesz a földút; földúlt
faviskók fekszenek holtan.
Feléleszti őket a múlt,
s fel is állnak tornasorban.

Csipp-csepp, csepereg az idő,
s ráncossá ázik az arcom.
Nézd, egy város ragyogni nő
pár deszkából a tóparton!

Egy másik pedig hamu lesz:
amulett az emlékekben.
Előbb fáj, majd megfakul ez,
s szeretettel emlékezem.

Csipp-csepp, csepereg az ember.
Óceánná cseperedik,
kontinenssé cseperedik,
puskacsővé cseperedik,
vallatóvá cseperedik,
hazugsággá cseperedik,
mégis el fog jutni egyszer
a szent mennybemenetelig.

Szavak itt, csere ott

Azt mondják, minden út Rómába vezet. A földút, a betonút, a rút. A kiskacsa is, mikor megérkezik Lengyelországba, csak ezt hápogja: Dzień dobry! Gdzie jest Rzym? Hogy választ kap-e, nem tudom. Nem az a kiskacsa szerepe, hogy megtalálja az anyját, hanem az, hogy eljusson Lengyelországba, ahol a jelen példában Róma is található. Mehet gyalog, taxival, akár repülővel is: az a lényeg, hogy megtegye azt az utat, amire rendeltetett. Pliccs-placcs, esik az eső, az olasz határ közelében pedig az emberek sopánkodnak. Az emberek szeretnek sopánkodni. Egyesek szerint ez VIII. Sopánkodusz római császárra vezethető vissza, aki a legendák szerint feltalálta a sopánkodást. Mások úgy vélik, hogy erről is a külföldiek tehetnek. A rút kiskacsák. Persze, ez is csak egy interpretációja a valóságnak. Ami nekünk rút kiskacsa, az másnak lehet prémium vacsora vagy a nagymama reinkarnálódott lelke is, nem ez a lényeg. Nem a rút kiskacsa a lényeg, nem az a fontos, hogy az anyjához készül. Csakis az, hogy az a szerepe, hogy odajusson. Ha ezt megteszi, teljes életet élt, mert odafent valaki kipipál a neve mellett egy rubrikát, és hirtelen teljes ember lett. Elnézést, teljes kiskacsa. Két feladata volt az életben. Megtalálnia ezt a szerepet, majd teljesítenie azt. Utána teljes szabadság vár rá, mert tudja, hogy felelősség már nem béklyózza meg. Mehet, ahova akar. Vagy maradhat is.

Mi a szép?

A legszebb dolgok ott vannak,
ahol megtaláljuk őket.
Lelkünk gyöngykalitkát farag,
mit vágyakból szőtt tető fed.

Csak hitegetjük magunkat,
ha megtöltjük a ketrecet.
Szívünk mélye mégsem mulat,
mert a szép csak szabad lehet.

Bármikor megcsodálhatjuk,
de nem sajátíthatjuk ki.
Nincsen olyan vágylakta zug,
hol ne akarna kihunyni.

A szép mindenben ott lapul:
kakasszóval köszönt reggel,
tavaszi záporrá halkul,
majd szerelmesként enged el

az esti búcsúzás közben;
a szép a Dunában folyik.
Lopva nézem, hogy erőtlen
fodra kileng a partokig.

Szép a születés csodája,
s gyönyörű a sírfelirat.
A temető félhomálya
könnyeinkkel földet itat.

Szép az őszi erdő vörös
avarát kotró disznóláb.
Meglendül most: egy göcsörtös
faágat taszigál tovább.

Valami koppan a földön!
A kalitka törött össze.
Üres volt, egy cseppnyi öröm
sem volt ott bebörtönözve.