Daneel blogja

Ádám és Éva

Aranycsermelyt ásít a völgy
a szirmoktól tarka létre.
Déli fényben tündöklő tölgy
kóbor ága nyúlik érte.

A felhőkből Éden csepeg
a csellengő pillangókra.
Az élet itt lassan pereg:
évvé nyúlik minden óra.

Hajnal óta sétálunk csak,
talpunk nyomát csend vájja ki.
Az arcodon könnyként bújnak
az elmúlás virágai.

Te is sejted, én is sejtem:
véget ér majd a mennyország.
Egy filmbeli jelenetben
pár percre majd visszahozzák.

Széles vászon, víg színészek,
s egy jelenet, mi mi vagyunk.
A háttérben egy halk ének
csendül üdén: a mi dalunk.

Akkor mi már dohos porként
járjuk a lét útvesztőjét.
De ez még nincs, most lágy napfényt
permetez az édeni lét.

Baranya

Csillag vagy. Csillagfagy
a jégbe zárt lángod.
Amulett. Ami lett,
azt könnyként elzárod.
Messze vagy. Messze hagy
utazni a szívem.
Égig érsz. Végigmérsz,
s a csókod elhiszem.
Parázs vagy. Varázs vagy
a szürke világban.
Egy ének. Erények
tüzétől hibátlan.
Csillag vagy. Csillagfagy
a közénk ékelt múlt.
Amulett. Ami lett,
az másképp alakult.

Hangyányi-parányi kavics

Hangyányi-parányi torzszülött az ember,
deformált kavics a világmindenségben.
Álmokat ringató, keserédes teher
szívünk rejtekében a fakuló Éden.
Hangyányi-parányi kavics az égbolton,
mi a lét nagy gondja? Egy napra megoldom.
Feltűzöm jelvényként arcomra a sorsom,
minden tévedésem, minden szégyenfoltom.
Nézd meg alaposan! Ez a két arc rokon.
Hangyányi-parányi kavics a föld alatt,
te sosem panaszkodsz. Hol leltél irgalmat?
Hangyányi-parányi kezemmel megfogom
a világ gondjait, majd dalokba fojtom
ezt a soha véget nem érő körforgást.
Hangyányi-parányi kavics az égbolton,
hangyányi-parányi csókod ad megnyugvást.

Sajtreszelés

Trappistát reszeltünk a legnagyobb hegyen,
de a reszeléket elfújta egy orkán:
abból lett a Tejút.

Figyeltük az eget, de én álmos lettem,
és elszenderedtem a hegedűm tokján:
a világ merre fut?

Álmomban hóember voltam egy sütőben,
százhatvan fok felett könnyekké olvadó:
belém fut a világ.

Azt mondtad, horkoltam, álmomban tűnődtem,
a motyogásom seb, sohasem alvadó:
csókok sem gyógyítják.

Én kábán néztelek, a kezedért nyúltam,
körmöd fehérsége volt a napfelkeltém:
féltem, el fogsz tűnni.

Ma sajtot reszelünk, árkokba borultan,
kies, sötét zugban a világ peremén:
ezért létezünk mi.

Sehol lenni

Sosemvolt percekben
láttalak nevetni.
Seholvolt helyeken
volt pénzem semennyi.
Megvettem a csöndet
tizenkét hajtinccsel.
Az a perc örök lett,
átélem senkivel.
Semmiszín szemedben
tarka láng lobogott.
Hideg volt, kerestem
lelkünknek lobogót.
Semmilyen nemzetként
vacogtunk a porban.
Bőrödre csillagfényt
leheltem azonban.
Senkik sem lehettünk,
így lettünk emberek.
A fagyban mibennünk
csak szívünk didereg.