Agi63 blogja

Én vagyok a Szivadar,

Hiszen tetszik tudni,

Tudományban ki akar

Velem versenyt futni?

Aki akar, megjárja,

Tartom a rekordot,

Szivadarnak nincs párja,

Aranyérmet hordok.

Aranyérmem van nekem,

A frázis-gyártásból,

A fülem se látszik ki

A frázis-mártásból.

Frázis-mártás, drága szósz,

Boci-boci tarka,

Nesze semmi, fogd meg jól:

Itt a helyzet farka.

Itt a helyzet farka, hopp!

A kezemben tartom,

Bölcsességtől kireped

Maholnap a tarkóm,

Hogy miért van pénzválság,

Most megmagyarázom,

Csak titeket majd a görcs

Ettől ki ne rázzon!

Hát azért van pénzválság,

Boci-boci tarka,

Mivel kormányt szorongat

A Justh-pártnak marka,

Ellenben a kormánynak

Ha szépen bedülnénk,

Mostan a pénzpiacon

Szilárdabban ülnénk.

Ujjé! ugye megmondtam,

Justhék neszenektek,

Bölcs szavaim súlyától

Most már szünjetek meg,

Csodáljátok Szivadart

Mindig mozgott-izgett,

S bölcsen még ott is vakart

Ahol sohse viszket.

Önnön nagyságom előtt

Leborulok hasra,

Agyvelő van abban is,

És nem profán laska,

Agyvelő van mindenütt

A testembe tömve,

Lábszáramba, lépembe

És a - könyökömbe.

Azért vagyok ilyen bölcs,

Boci-boci tarka,

Azért van a kezemben

A helyzetnek farka,

Csűröm szegényt s csavarom,

Hogy nagyokat nyekken,

Ha közgazdász-ihlettel

A bölcsesség megken.

S tudják-e, hogy mi is lesz

Mindennek a vége?

Hát erről is referál

E közgazdász-gége.

Vége az lesz, hogy önök

Sorra megpukkadnak,

Nekem viszont a kormányok

Tán egy ordót adnak.

Megy az öreg koldus.
Házról-házra jár.
Egész falu népe jól ismeri már.
– Amit Isten adott, abból adjatok.
Egy darab kenyeret ne sajnáljatok.

– Állj meg, öreg koldus, ne fáradj ide.
Hozok én kenyeret neked izibe.
Puhát, foszlós belűt, azt adok neked.
Ülj le ide szépen, itt megeheted.

Így szól a kis leány.
Gyorsan elszalad.
Szegény öreg koldus leül ezalatt.
– Ihol, szegény öreg, hoztam levest is.
Jó puha kenyérrel fogyaszd el ezt is.

Szegény öreg koldus imádkozik.
Mondd meg nekem:
kiért imádkozik?

Azt kérdezed tőlem
hogyan vártalak?
Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jő az alkonyat,
mint ha szellő jelzi
a förgeteget -
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap csillagát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret -
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,
záport a virág,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget -
mindenkinél jobban téged
így szerettelek.

Én láttam Őt... Künn-künn a parton,
amint leszállt az alkonyat.
Rozsdásan égett a hegyoldal
s búsan beszélt a Balatonnal,
bámulva a hullámokat.

Azt mondta nékem, ez a tenger,
s én integettem őneki,
és átölelt mint unokáját,
s mikor a fák, füvek se látták,
sürűn esőztek könnyei.

Piros tanyák és messze tornyok
intettek csendesen nekünk,
bojtorján, nyár-, akác és somfa,
csupa szegény magyar fa lombja
takarta el az életünk.

Enyves szeme a mély gödörben
olyan vén volt, mint az idő,
a hangja távoli s merengő,
és lelke, lelke, mint az erdő,
sötét rémekkel rémitő.

Egy vén bolond, bolygó pojáca,
vállán rohadt rongy a ruha,
a föld hátán a legszegényebb,
kire nevetve-sírva néznek,
ha bekerül a faluba.

S csak megy előre. Reggel, este
sűrű bozótokon bolyong,
egérfogót, rótt botot árul,
fanyar gyümölcsöt tép a fárul
s nótázik, sír, mint a bolond.

Máskor meg nyárias szinekben
feküdt le, hogyha este lett,
s a hegedű ha már rikoltott,
urak dobáltak neki csontot,
s ő az ebek között evett.

De ekkor este csupa fény lett,
rejtély, bűvészet, lángirás,
fakó iszákja is arany volt,
s fekete, nagy keze aranylott,
úgy ragyogott, mint semmi más.

A kincse, kincse húzta porba,
és az arany hozzája dőlt,
övéi lettek mind a könnyek,
s ahogy kinyúlt s a földre görnyedt,
nem bírta el terhét a föld.

Táncolt, kiáltozott, ujjongott
és nóta kelt az ajakán,
s én a titkoktól terhes esten
zokogva vén kezére estem,
és azt mondtam: öregapám.