Agi63 blogja
VersVáci Mihály: Szelíden, mint a szél
Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg – nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
– fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak, s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzet – égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
– így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.
Szőkén, szelíden, mint a szél;
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott – azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítettem
és szálltam én sebezhetetlen:
– fényt tükrözök csak, sár nem ér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.
Dsida Jenő: Ne haragudj!
Uram, ki vagy az örök Lényeg,
ne haragudj, ha újra felszáll
egy vallomásos szürke ének!
Uram, nekem már hullt a lombom,
hát felgyujtottam a Nagyerdőt:
Ég. Majd elalszik. El nem oltom.
Uram-Istenem, aki végett
álmosan is mennem muszáj:
Én unom már a fényességet!
Uram, fáradt napok után
nem tudnád megmondani nékem
hogy minek sír az Édesanyám?
Uram, álmok lengenek előttem.
Selyem-paplan alá bujok
patyolat-fehér lepedőben.
Uram, szabad álmodni szépet,
úgy-e szabad, úgy-e szabad,
ha már az erdő le is égett?
Már csak egy fáklya fénye hull...
Mért nem hagyod, hogy angyalod
földnek fordítsa szótlanul?
Dsida Jenő: Mi lesz?
Uram, Te láttad:
Homlokom tele kőzúzással, vérrel,
kis lelkek köve milliószor ért el,
de sohse dobtam mással vissza őket,
mint édes, puha, krisztusi kenyérrel.
Uram, Te láttad:
Foszlós-belű volt, fehér és igaz,
haragviszonzás s békét lehelt mégis,
meleg illata csupa ős-poézis,
s az őrjöngőnek fékező vigasz.
Uram, most kérdem:
a világon torz gyűlölet arat.
Állok ostoros kőzápor alatt,
de hogy töltsem be akkor majd igédet,
ha - énnekem már kenyér sem marad?...
Szatmár, 1926. február
Vajda János: Kell-é hivatal?
És hivatalt vállaljak én is?
Már mint én, ugy-é? - hivatalt?
Szép, gyönyörű valóban a terv,
S nem utolsó a gondolat.
Egy kevés munka, s azért a
Szerelmes arcu huszasok
Halk csöpögése, csurogása...
Nagyon fölséges szép dolog.
S talán ideje volna is már
Hogy meggondoljam magamat?
Hadd lám csak hát: egy porció rang,
Majd egykor tőkepénz, kamat.
És felemás csizmám helyett is
Egy egész újat vehetek, -
Úgy van! nincs mit tovább tünődnöm,
Hivatal után sietek.
Menj hát az anyaszentegyháznak
Eltévedett birkája te!
Csakhogy megtérél valahára,
Eredj az isten nevibe,
Simítsd alá égbekiáltó
Jakobinusi hajadat,
S egy pohár vízben kereszteld meg
Pogány, korhely hibáidat!
No indulj hát a kegyelemnek
Öles hosszú ajtóihoz!
Vesd el magad, mint a darabfa
A főnök úr csizmáihoz.
Előtted a rózsás jövendő,
Csak egy kevéssé könyörögj...
Ördög, pokol! hát mégsem indulsz?
Hiszen kegyelmes urak ők!...
Nem, nem megyek!... ne bántsatok; még
Van egy falatnyi kenyerem;
Oh, várjatok csak egy napot még,
Talán majd jobban éhezem...
Most elsétálok a Dunához,
S a napsugár alá ülök,
És míg a zápor el nem oltja,
Makrapipámból füstölök.
Oh, hadd maradjak, ami voltam,
Rongyos szabadság! a tied;
Bocsáss meg, hogy ha gondolatban
Megbántottam szentségedet.
Hadd látogassam ezután is
Könnyel szentelt oltárodat,
Hadd harcolok megszaggatott, de
Becsületes zászlód alatt!...
Ábrándjaim, ti lelkem apró
Tündéri! ne féljetek;
Egy világért se engedem, hogy
Aranybilincsbe verjenek.
Jertek ki bátran a szabadba,
Mulassatok itt keblemen
Nyugodt örömmel, nevessünk jót
Az öreg Szentgellérhegyen.
- De ne bántsuk; hisz tönkre vágta
Szegényt a revolució;
A jó öreg! ő volt hazánkban
A legelső táblabiró.
Mérgében szinte zöldül, kékül,
Majd meg vörös lesz, mint a rák,
Hát még ha tréfából fülébe
Súgnám e szót: köztársaság!...
Weöres Sándor: A KILYUKADT VILÁG
Külön árkaink s gátjaink miatt de résein nem tárul a valóság néhány részeg dühödt komédiás vászonrongy-fal zuhan a koponyákra:
az Áldás tengerét fövény elissza.
Világunk mint sutba dobott kulissza,
tekints rá, itt is ott is átlyukad,
a szétfeslő tarka látszat helyett,
csak a poros sűlyesztő-gépezet,
a döglött jelmezek, a papír-rózsák,
markában bicska játssza még a régi
rémdrámát és únja mindenki más,
filléreit sok kis statiszta félti;
a Végitélet korcs paródiája.