Ezerszíngomba

Didergő hajnalnak fodrozódó árnya

tarajakat rajzol apró habsárkányra.

Delelő hullámnak barnakék a háta, 

játszva el-elvágynak napnak szoknyájába.

Pirosló lilával nyugvó sugár mélán

festi vizek haját hagymahéjszín némán.

Értő ölelés vizében könnycseppként oldódni,

csendnek hallgató öblében ítéletlen gyónni,

néma kérdés türelmén kökörcsinként nyílni

szőrös bunda látszatvasán átzokogva sírni

rád ma fonák, mimózabőr igazságot bízni,

mikor szenvtelen torpanva ketyegtet az ütő,

hagymázas álmon hökkenőn akadoz a tüdő,

mikor rádtipor az idő, a kínzón lebegő,

mikor szökne mind a kétely, a benned remegő,

az kellene nékem akkor: szélcsendes levegő.

Ahol sóhaj illanhat, pont ahogyan akarom, 

szennyes rongyát fehérre hiába nem csavarom,

ahol gondolatnak beszéd folyása nem járom,

ahol hulló hangok echóját sohase bánom:

nem változtatnád, érzőn tartod csak világom.

Félek, egyre inkább a lehetetlent kívánom.

Itt marad a cipőm s én 

elolvadok belőle.

Préselt képként lapulok

semmi palakövébe.

Itt járt a szél, támadott, tombolt.

Nekiesett gubancos ágnak.

Régvárt fésűje volt

összekuszált tájnak.

Itt járt a szél, sivított, nyögött.

Hegybe vésett vércsokros fák

kristályos égbolt mögött

karcolatként őrzik nyomát.

Sima a lég, langyos, ledér,

áttetsző gyantába öntve.

Szélről gallyszőnyeg mesél

s fának lerázott gyöngye. 

Köd pöfékel,

tág huzatnak sajgó bütyke,

madárraj ma a soros kotta

ménkű ha csap göcsös bükkbe.

Tél köhécsel,

pihenő barka szöszös ökle,

billeg cserregve ökörszem

aszott indán lappadó tökre.

Tó könnyével

párhuzam a fagyöngy tükre, 

ott figyel egy pelyhes ágon, 

talán a mindenség küldte.