Piciny történések

Nem, nem tartom az írást irodalmi értékűnek, szóval, ha jelen pillanatban arra vágysz, akkor ne is olvass tovább.

No akkor jogosan merül fel a kérdés, hogy minek is nyomogatom itt éjszaka a billentyűket.

A válasz: Csak.

Neked se legyen jobb, mint nekem.

Ha már eddig elértél, jobb ha tudod, én nagyon szerettem volna fényes Budapestünket szürke szomorú borongós hangulattal jellemezni, de az az igazság, hogy csak nekem van igen kutya hangulatom. Ettől persze a város ugyanolyan szép, a világítás kimondottan jót tesz neki, szebbé varázsolja a feslett falakat. A Duna is folyik, és egyáltalán nincs tekintettel arra, hogy engem még ez sem vigasztal. Némi fanyar mosollyal nézem a rajta himbálódzó sétahajót, melyre tévedésből vagy sem, de karácsonyi fénysorból tettek díszeket, (megjegyzem igen idétlen módon).

A hidat sem érdekli, hogy én ott sétálok alatta, és hogy mennyire zavar a sok "számomra érthetetlen" nem magyar szó, sőt még a korlátra is "felültette" kiránduló vendégeinket, hogy csodálják székes fővárosunk esti fényeit. Csak én sétálok a parton, mert mindenki más valami - számára legalább is - értelmes dologgal tölti az idejét. Futókkal, kerékpárosokkal találkozom. Bár mindegy, mert mondhatni "sötétben minden tehén fekete".

Tudom, pontosan tudom, hogy ez a közhely éppen most nem illik ide, mint ahogy én sem illek jelen pillanatban sehová sem.

Miért pont a mondataim lennének szépen összecsengőek és rendszerezettek, ha már a gondolataim és szívverésem is kuszaságban leledzenek?

Miután minden úgy történik, ahogy kell - és tőlem függetlenül is létezik - igazán felháborító módon(!), én lassú lépteim nyomán duzzogva és kellő előkelőséggel sajnálom önmagam. Hogy miért? Tulajdonképpen annak semmi jelentősége, - éppen mindenért. Ami volt, ami van, és ami lesz, vagy akár az eljövendő vagy elvesztegetett lehetőségekért. Végül is olyan mindegy! Jó magam sajnálni, ha már ezt senki nem teszi. Erős vagyok, vidám és teli élettel - szokták mondani. A nagy Sz a r-t!

Éppen gyönge vagyok, bizonytalan és rendkívül nárcisztikus. Amiben viszont rendkívül jó és ígéretes: az önsajnálatot mesterfokra fejlesztettem. Még az árnyékom is gyönyörű és szürke. Különben a világ mosolya ellenem van, vigyorognak rám, ahelyett, hogy ráfagyna végre az összes pofára a mosoly(!). Na persze csak az álnok mosoly! - (mintha lenne másmilyen).

Tüskés vagyok, és irgalmatlanul mérges.

Ezért sétálok.

S mivel itt élek Budapesten, nem sétálhatok a Szajna partján! - pedig talán ott most jobb lenne. Miért?

A franc se tudja!

De nekem ez jutott: a Duna...

Most persze kedves lenne tőlem azt mondani, hogy mindezt azért írtam le, hogy lásd, másnak is lehet rossz kedve, nem csak neked. De tulajdonképpen miért érdekelne engem, hogy neked mikor milyen kedved van? Nem érdekel! Most biztos hogy nem.

Talán holnap...

Ki gondolná, hogy mit gondol egy négy éves gyermek arról, hogy milyen "élete" volt még édesanyja pocakjában? Felnőtt fejjel talán a szavak jelentése is más, mint óvodás korban, de a világ, amit látunk, az is. Miközben nagylányom diplomaosztójára mentünk, kinek-kinek milyen emlékei fűződtek a helyhez, mesélte a család többi tagjának. Legkisebb lányom boldogan mesélte - a már említett négy éves gyermekének -, hogy "Ő" már járt itt, csak éppen még pocaklakó volt, ott élt a szíve alatt. A gyermek erre megdöbbentő fölfedezést tett, és visszakérdezett:

- Szóval akkor nem voltam szabad?
Na ebben az összefüggésben még soha nem gondoltunk a terhesség idejére (szebben mondva az áldott állapotra), és egy percig megrökönyödve álltunk.

- De én tápláltalak, ott voltál...
Lányom próbálkozott a magyarázattal, de ifjú családtagunk szabadság-vágya új megfogalmazásban tört elő. 

- És akkor kiszülettem erre a világra, akkor már szabad lettem?
KI-születtem. Most már pontosan értem...
Vannak emberek, akik megszületnek, megérnek az életre, megcsinálják a dolgaikat, de többen vagyunk, akik kiszületünk, kimegyünk, kiszabadulunk...
Minden "ki"-ben akadályozottságunk szabadságunk ellen irányuló tényezőnek tűnik. Végül is mennyivel könnyebb mindazoknak akik megszületnek...
Szóval, mielőtt bárki feje fölött "pálcát törnénk" tudnunk kellene, hogy ő meg-, vagy kiszületett erre a világra, hogy mennyire él benne a szabadság, a szabadulás vágya.
Egy másik családi anekdota szerint én is elindultam négy évesen világgá, mert nagyon megharagudtam az édesanyámra. Becsomagoltam, és elindultam. A pataknál viszont felmerült bennem a kérdés: Merre van a világgá?
Hazamentem, megkérdeztem. Akkor nem kaptam rá választ.
Azóta is keresem. (Majd megkérdezem, talán Álmos tudja.)

Levél annak, akinek írtam (február 14.)

Ma vagyunk szerelmesek? Az év többi napján hivatalosan is elfelejthetjük azokat akiket egyébként szerelemmel tudnánk szeretni? Vagy ma mindenképpen meg kell mutatni, hogy ez az érzés még van, még létezik?

Hát mutassuk meg...

... és eljön a holnap.

Újra hazudni, csalni, és elhanyagolni lehet, akinek ma szivecskét veszünk, vagy hatalmas virágcsokrot. Megkarcolhatjuk, eltaszíthatjuk magunktól, mert  ma mindent rendbe lehet hozni?

Nem hiszem, hogy vannak férfi és női jellegzetességek, inkább abban, hogy ugyan teljesen mást gondolunk dolgokról, de érzékeny és érzéketlen egyaránt lehet akár a nő is, és akár a férfi is.

Az aljasság, a gonoszság sem kisajátítható nemenként, de még a figyelmetlenségből "elkövetett" bántás sem. És mindehhez elég egy gesztus? Nem nem elég, de mi tagadás, jól esik! 

Aztán megint jöhetnek a szürkés hétköznapok? 

Ezeken a napokon várjuk legjobban, hogy ránk süssön a Nap! Ezeken a szürke hétköznapokon minden szál virág egy világot jelent, minden jó szó egy simogatás, egy mosoly szerelmi vallomás.

Nem tudok és nem is akarok állásfogalni abban, hogy jó-e hogy - aránylag új szokásként - beférkőzött ünnepeink sorában a SZERELEM ünnepe.

Bizonyára jó, hogy ilyenkor akár adhatunk annak is valami apró jelzést érzéseinkről,  akinek egyébként talán soha.

Bizonyára jó, hogy ... és itt kicsit megakadtam, mert hirtelen annyi gondolat tódult agyamba és szívembe, hogy csak a kérdés maradt meg bennem: csak ma?

... talán, legalább ma!

Aztán itt vannak (és ott, mindenütt,) akik magányosak. Ők bizton bezárják ma az ajtót, nem tudnak kilépni az ajtón, mert ma egyedül kilépni nem is olyan jó érzés. Pedig még mindig jobb, mit azoknak, akik - "papírforma szerint" - nem magányosak, de a valóság teljesen más. Élnek egymás mellett szeretetlenségben, csalódásban, és az örök bizonytalanságban, mert valahol, valamikor ez így megkövesedett...

Aki magányos, még lehet reménye, hogy párra lel, akár a mai napon...

Ők, akik páros magányuk fájdalmas életét hordozzák hátukon, ők ma a mosolytalanok. A megbélyegzettek, a sebezhetők.

Ami a Bálint napot illet...

Ha csak annyit teszel meg, hogy ma nem bántasz meg senkit, már többet tettél, mint az, aki mértéktelen ajándékokkal lepi meg "kedvesét", mert "illik". (Aztán kőpokol lángol lelkében.)

Ha csak annyit teszel meg, hogy nem irigykedsz és gonoszkodsz csupán azért, mert látod, hogy két ember szereti egymást, - már többet tettél, mint gondolnád.

Én nem tudok szeretet nélkül élni. A szeretet minden formája felemel, bíztat, erőt ad és mosolyt. Ha meglopnak, fáj, és nagyon (sajnos nagyon-nagyon) sokáig bánt és jéggé vállik bennem minden. Ha ezzel elűzöm is akit szeretek - akkor sem tudok más lenni. Nem tudok csak úgy "átlépni" szavakon, mozdulatokon, tetteken. Még akkor se, ha ezzel önmagam sebzem meg, talán jobban, mint mást...

Ilyen vagyok, ilyen...

Ha tudsz, így szeress, 

ha nem, most szólj! 

Mit magamban hordozok, rejtett emlék-képeim, valós, vagy valósnak vélt tűskéimet méltósággal viselem.

Mert tudom:

én Királynő vagyok!

... és te ki vagy?

Szép vagy. Sokat leadtál mostanában – kezdte a beszélgetést az éj legfényesebb csillaga a Holddal.

Igen, ilyenkor úgy érzem, az erőm elhagy, - mondta szinte panaszos hangon a fogyó Hold. A fény, amit kapok a Naptól az is éppen hogy megérint. Alig látom a fákat, a virágokat, pedig úgy szeretem, nézni, beragyogni őket.

Sajnálom – válaszolta a Csillag. De ha gondolod, segítek. Amit látok, elmesélem.

Majd kissé halványabb lett.

Mi történt? – kérdezte fáradt hangon a Hold, s igyekezett arra nézni amerre a Csillag, hátha meglátja barátja hirtelen hangulatváltozásának okát.

Csak, csak látom, ahogy szomjaznak a fák – és kicsit közelebb ment a Holdhoz. Lombjaikat lehajtják, leveleik pörgetik.

Ó, a fák! Őket nagyon szeretem! – és könnyezni kezdett a Hold. Bárcsak tudnék segíteni! – és erre még vékonyabbá vált.

Alatta egyre nőtt az ár, majd lassan tengerré váltak könnyei.

De hiszen, ha lehetne… ha lehetne – a könnyeiddel csillapíthatnánk a szomjúságukat a fáknak  – mondta a Csillag.

Tudom már!  - Kiáltotta boldogan, s egy pillanatra teljesen eltűnt. Mikor újra fényleni kezdett, már nyomában járt a Szél.

Felkerekedett, és a Hold könny-tengerét felkapta és már repítette is a szomjas fákhoz.

Nézd őket! Élednek! – mondta fényes hangján a Csillag.

A Hold felült egy Felhőre és lassan elhagyva karcsú fátylát, dagadni kezdett. Megmozdultak a tengerek, és táncolt a Szél tovább…

Azóta reggelenként minden fűszálon ott a Hold-könnye, nehogy szomjazzanak a fák.

Csak úgy kihullott a gyermek zsebéből, kipergett, akár a többi társa a nagy sárga virág közepéből. Őt is összesöpörték, aztán egy serpenyőbe tették, hogy megpirítsák, de akkora volt a lökdösődés az edényben, hogy számára nem jutott semmi melegség. Aztán a nagy tál, majd egy kicsiny gyermek keze, zsebe. Séta közben társait "szotyizta" a gyermek, s egy ilyen mozdulatnál ő ráragadt a kicsi kézre majd a földre hullott.Egyedül volt.
Annyit már tudott magnyi világáról, hogy fenntről lesnek rá, lentről eltapossák. Magában nem tudta melyik jobb vagy akár rosszabb. 
A serpenyőben társai mind megpirultak, ropogós társait boldogan vették magukhoz az emberek, csak valahogy ő maradt mindig lent, előbb a tál alján, majd a zsed zugában.
S most itt a puha földbe. Szinte megnyílt alatta a Föld - befogadják - vélte.
És valóban, a föld befogadta.
Aztán egy kis eső is esett...
Bódult állapotba került, és csak mámorosan érezte, hogy valami furcsa dolog történik vele.
Valami mozgást érzett, valami feszülést, aztán már nem is volt önmaga...
Csodálatos érzések uralkodtak el rajta, s mintha növekedni kezdett volna...


Egy idő után újra érezte a Nap fényét és melegét. Egészen más érzés volt, mint a serpenyőben, de csodálatos melegség volt.
Fejét forgatta a Nap felé, és maga alatt látta a földet. Kimagaslott az út szélén a sárrögök és a füvek közül. Aki arra ment, megcsodálta. Néha egy-egy madárka is körberepülte, majd "virág"-fejéből egy-egy magocskát kicsippentett. 


És Ő boldog volt.