Piciny történések

Én még várlak

 El se akartam hinni, amikor először vettél a karjaidba. Csodálkoztam is, hogy pont engem választottál. Talán mert vörös vagyok és más, mint a többiek – gondoltam, de olyan melegség öntött el, hogy a többiek már nem is érdekeltek. Még a kispárnát is megigazítottad, ha közeledtem hozzád. Lágyan magadhoz húztál, öleltél és ringattál. Biztonságban éreztem magam és boldog voltam. Egyre többször, egyre gyakrabban feküdtem melléd az ágyadba és élveztem, ahogy a nap sugarai együtt simogatnak bennünket.

Aztán egy nap úgy döntöttél, hogy utazunk. Kedvenc kispárnámat is betetted az autóba, hogy kényelmesen el tudjak rajta helyezkedni. Én nézelődtem. Először csak a házak, terek suhantak el mellettünk, majd egyre több lett a szépséges táj virágokkal, fákkal.

Egy kis tisztás, az autó megállt. Kisegítettél és én boldogan nézelődtem, szívtam magamba a városvégi fák illatát. Elővetted az uzsonnás dobozt falatoztunk és ittunk.

Kicsit meglepődtem, hogy beültél az autóba és rám se néztél.

Valami furcsa szorongató érzés futott át rajtam. Testvéreimre néztem, ők még jóízűen falatoztak.

Az autó állt, te pedig ott ültél a volán mögött.

Féltem.

Miután mindenki jóllakott már szívesen folytattuk volna veled a kirándulást.

Lassan a Nap is leszállt, a tisztásra köd ereszkedett. Fáztunk, de az autó ajtajai zárva maradtak.

Akkor kétségbeesésünkben utolsó menedékként bebújtunk a kocsi alá és összebújtunk.

Lassan elindult az autó veled, nélkülem, nélkülünk.

Most itt vagyok egy erdő és egy ház között. Este van, a kutyák ugatnak.

Homály borult a tájra, Cirmos fehér csíkjai ugyanúgy szürkének látszanak, mint az én vörös bundám.

Hol vagy?

Kormos szerint soha többé nem látunk téged.

A kispárnát is elvitted…

Tudod, ha én sírok, az csupán nyávogás. A többiek azt mondták legyek csendben, mert még idevonzom a kutyákat és bántani fognak minket.

Hogy bánthatna engem bárki, ha a te karod erős?

Sötét van.

Már nem látni az autók színét, csak a vakító lámpákat.

Mondd, észrevetted, hogy nem vagyok veled?

Én még várlak…

…valahogy nem hiszem el, hogy …

A meleg szobában minden olyan jó. De akkor mégis… Honnan jön ez a mérhetetlen hideg?

Gondolataiba mélyedt és az elmúlt év történései, mint egy film, úgy peregtek agyában.

A legnehezebb dolog tükörbe nézni és azt észrevenni, amit ott látunk.

Ezt ő is tudta, így a tükör elé halvány világítást tett a lakásban, mintha a gyenge lámpa megszépíthetné a valóságot.

Az ablakon beszűrődő reggeli fény szelíden világította meg a kis szobát, nem akart neki több fájdalmat okozni.

Több már nem kell.

Végiggondolva az elmúlt időszak történéseit, küzdelmeit,

kudarcait, a folytonos várakozással töltött időt  – elég volt.

Mindened megvan! – mondta neki egy ismerőse, mikor egy szomorúbb napon saját lelkének egy szeletkéjét próbálta megosztani vele.

Igen, meg. Amit ember elérhet, azt elértem – gondolta, de valahogy ettől még nem lett jobb kedve.

Talán élni kellene…

Talán.

Felöltözött, jó melegen, mert a hideget sosem szerette. Már csak azt nem tudta, hogy azt a valamit, ami ott belül van valahol a mellkas mélyében, azt hogy kellene felmelegíteni.

Ennyit nem ér az egész! – gondolta, és kilépett az ajtón.

Mintha egy kijózanító pofon várta volna, úgy csapott a hideg szél az arcába.

Ha elindultam, hát megyek. A „ma már mindegy” érzése kerekedett egész lényén úrrá és ment.

Cél nem volt, csak az út.

De hogy merre, hová? – nincs jelentősége, maga se tudta.

Egy templomhoz érkezett. Szép volt a tér, előtte üresek a padok. Emlékeiből előtört egy régi prédikáció, melyben azt mondta a pap: „Isten szeretetét valóságban megtapasztalhatjuk abban, ahogy a társunk szeret minket”. Ez mélyen a szívébe vésődött. Azóta is sokszor gondolt arra, hogy Isten őt miért nem szerette soha, miért nem szereti.

Mi rosszat tett, hogy ezt a szeretetet ő soha nem tapasztalhatta meg?

Többször próbálkozott, semmit nem kért, semmit nem várt, csak önzetlenséget, csak hogy megtalálja a saját másik felét – ahogy ezt Isten minden embernek megígérte.

A társadalom, az emberek, már régen kivetették, megszólták. De ő nem adta fel…

A ma reggel viszont annyira más.

Nem tudni mitől, talán az a furcsa nyomás ott benn…

Tovább lépkedett.

A híd, amelyet annyira szeretett, most nem tűnt másnak csak egy halom ócska vas szerkezetének, amelyen át a szél karcsú táncot lejt. Csipkelődő hangulatában bele-belemar az ember arcába, megtépi ruháit.

A híd és a város üres volt. Ő így érezte.

Tűz jegyben született, így a víz látványa mindig megnyugtatta, lelkét simogatta. Tudattalanul is idehozták lábai, a megnyugvást keresve.

A híd közepén megállt, rozsdás korlátját szorongatva a mélybe nézett.

A korlát mintha megingott volna kezének szorításától.

A kavargó víz egyik pillanatban húzta magához, a másikban taszította.

Amikor otthonról elindult, semmit nem tervezett, csak hogy sétál egyet, feladja a szoba kényelmét, hogy teste és lelke ugyanazt érezze: a hideg ölelést.

Remélte, a friss reggel megteszi hatását…

Megtette.

Győzött a mélység.

A járó-kelők egy csobbanásra lettek figyelmesek. Az egyik megjegyezte: „valami beleeshetett a folyóba” – majd ő és a párja tovább mentek. Egy kerékpáros még látott egy sálat lebegni a vízen, s arra gondolt:” hogy milyen kellemetlen lehet, ha valakinek letépi a szél a nyakából a sálat, hiszen a ma reggel valahogy  o ly a n  hideg” – de egy kutyát kellett éppen kikerülnie és tekert tovább…

… és valóban, a híd és a város üres

lett…

Szeretek vezetni, így amikor egy party-ba készültünk, másik két embernek is felajánlottam, hogy elviszem őket. Utastársaim, - két hölgy és egy gyermek - kétkedés nélkül ültek be "a mi autónk"-ba. Derűs beszélgetésbe kezdtünk, ki mikor mit fog csinálni, milyen tervei programjai vannak a közeljövőben, és egyebek. Így én megjegyeztem, hogy minden "rosszban" benne vagyok, csak úgy tervezzenek, hogy nekem egy hét múlva szemműtétem lesz. Igazán nem értem, de mintha ebben a pillanatban megfagyott volna az autóban a hangulat. A lazaságot felváltotta a tisztelet, amit a feszes testtartás, és az anyós ülés felett található kapaszkodó szorongatása jelzett. Na végre - gondoltam, mégis csak jó, ha az emberlányát tiszteletben tartják és ha már nem szállnak be a költségekbe, akkor legalább kellő tisztelettel leledzenek a gépkocsi-vezetőjével szemben. Furcsa kérdéseket tettek fel utasaim, mint például

- Tudod, hogy mi is itt ülünk az autóban?

Nem igazán értettem, hogy miért ne tudnám így mondtam is, hogy persze, most négyen vagyunk egy öt személyes gépkocsiban.

Ami ezután következett, az nagyon tetszett, bár nem terveztük előre, de derűs és vidám volt. Két útitársam átment "spiker"-be és folyamatosan kommentálták az úton látható eseményeket.

- Tudod, hogy 40-es táblánál haladunk?; Észrevetted, hogy sárga a lámpa? ; Ott egy zebra van előttünk, és emberek is vannak rajta!; Láttad, hogy előttünk is állnak?

Nagyon kedvesen szöveggel is kísérték az utat, sőt néha-néha még egy-egy örömsikoly is vidámította közös utazásunkat. Én nem értettem az elején ezt az együttműködő utazást, de kiderült, hogy a lányoknak ugyan nincs jogosítványuk, de a hátsó ülésben ülő útitársam már egyszer volt KRESZ-órán.

Miután rájöttem, hogy ennek tudatában próbálja meglévő ismeretei kamatoztatni, teljesen megnyugodtam.

Eszembe jutott egy másik, - nyári - kalandom, amikor költőtársakat vittem egy idős otthonba, verselni. Miért, miért nem, a mellettem ülő férfi az utat figyelte, mint mitfharer, mögöttem Gyuri régi és népszerű operett részleteket énekelt velem. Másik két hátul ülő útitársam - férfi nemük ellenére - visítoztak. Mikor megkérdeztem mi a bajuk, csak annyit mondtak, ne őket nézzem, hanem az utat. Akkor sem értettem mi a gondjuk, hiszen illik ránézni arra akivel beszélünk...

Kellemes utazásunk végén, - miután kiszálltak a gépkocsiból - kicsit szédülten de arcukon vidáman hálát adtak az Urnak, hogy megérkeztünk.

Tudtam én, hogy Isten sosem hagy el! (Most már ők is tudják.)

Visszatérve a lányokkal való utazásra, már nem is volt számomra érthetetlen, hogy néha visítottak boldogságukba, - hogy mellettem ülhetnek az autóban, - hiszen nyáron ezzel a fiúknak is sikerült örömöt okoznom.

No, akkor minden rendben.

Megérkeztünk.

Persze útitársaim első dolga az volt, hogy előkapva telefonjaikat rákattantak az üzenetekre.

Manapság már szinte lélegzetet se vesznek az emberek a telefonjuk nélkül! - gondoltam, és egész este egy csepp szeszes italt sem ittam, hiszen én felelősségteljes "sofőr" vagyok.

Ennek ellenére, mikor eljött a buli vége és az indulás ideje, minden lánynak megjelent a párja, hogy hazavigye. Ha ezt előre tudom, akár előbb is indulhattam volna, így most a sötétben kicsit rosszabb látási körülmények között kell vezetnem. Igazán lehettek volna rám is tekintettel! Miután kimérgelődtem magam, rájöttem, hogy a magány boldogsága vett rajtam hatalmat és élveztem, hogy végre az szólhat a lejátszóban amit én szeretek...

Betettem Chárlit, hátra dőltem és hazavezettem.

"Dőlj hátra lassan. Engedj közel.

Ne kérdezz a holnapról, és nem rontod el.

A holnap egy másik világ.

Távol van és nincs gondja ránk.

A holnap egy másik világ."

Szép vagy. Sokat leadtál mostanában – kezdte a beszélgetést az éj legfényesebb csillaga a Holddal.

Igen, ilyenkor úgy érzem, az erőm elhagy, - mondta szinte panaszos hangon a fogyó Hold. A fény, amit kapok a Naptól az is éppen hogy megérint. Alig látom a fákat, a virágokat, pedig úgy szeretem, nézni, beragyogni őket.

Sajnálom – válaszolta a Csillag. De ha gondolod, segítek. Amit látok, elmesélem.

Majd kissé halványabb lett.

Mi történt? – kérdezte fáradt hangon a Hold, s igyekezett arra nézni amerre a Csillag, hátha meglátja barátja hirtelen hangulatváltozásának okát.

Csak, csak látom, ahogy szomjaznak a fák – és kicsit közelebb ment a Holdhoz. Lombjaikat lehajtják, leveleik pörgetik.

Ó, a fák! Őket nagyon szeretem! – és könnyezni kezdett a Hold. Bárcsak tudnék segíteni! – és erre még vékonyabbá vált.

Alatta egyre nőtt az ár, majd lassan tengerré váltak könnyei.

De hiszen, ha lehetne… ha lehetne – a könnyeiddel csillapíthatnánk a szomjúságukat a fáknak  – mondta a Csillag.

Tudom már!  - Kiáltotta boldogan, s egy pillanatra teljesen eltűnt. Mikor újra fényleni kezdett, már nyomában járt a Szél.

Felkerekedett, és a Hold könny-tengerét felkapta és már repítette is a szomjas fákhoz.

Nézd őket! Élednek! – mondta fényes hangján a Csillag.

A Hold felült egy Felhőre és lassan elhagyva karcsú fátylát, dagadni kezdett. Megmozdultak a tengerek, és táncolt a Szél tovább…

Azóta reggelenként minden fűszálon ott a Hold-könnye, nehogy szomjazzanak a fák.

Csak úgy kihullott a gyermek zsebéből, kipergett, akár a többi társa a nagy sárga virág közepéből. Őt is összesöpörték, aztán egy serpenyőbe tették, hogy megpirítsák, de akkora volt a lökdösődés az edényben, hogy számára nem jutott semmi melegség. Aztán a nagy tál, majd egy kicsiny gyermek keze, zsebe. Séta közben társait "szotyizta" a gyermek, s egy ilyen mozdulatnál ő ráragadt a kicsi kézre majd a földre hullott.Egyedül volt.
Annyit már tudott magnyi világáról, hogy fenntről lesnek rá, lentről eltapossák. Magában nem tudta melyik jobb vagy akár rosszabb. 
A serpenyőben társai mind megpirultak, ropogós társait boldogan vették magukhoz az emberek, csak valahogy ő maradt mindig lent, előbb a tál alján, majd a zsed zugában.
S most itt a puha földbe. Szinte megnyílt alatta a Föld - befogadják - vélte.
És valóban, a föld befogadta.
Aztán egy kis eső is esett...
Bódult állapotba került, és csak mámorosan érezte, hogy valami furcsa dolog történik vele.
Valami mozgást érzett, valami feszülést, aztán már nem is volt önmaga...
Csodálatos érzések uralkodtak el rajta, s mintha növekedni kezdett volna...


Egy idő után újra érezte a Nap fényét és melegét. Egészen más érzés volt, mint a serpenyőben, de csodálatos melegség volt.
Fejét forgatta a Nap felé, és maga alatt látta a földet. Kimagaslott az út szélén a sárrögök és a füvek közül. Aki arra ment, megcsodálta. Néha egy-egy madárka is körberepülte, majd "virág"-fejéből egy-egy magocskát kicsippentett. 


És Ő boldog volt.