Piciny történések

ArnyekEsFeny•  2020. december 28. 17:06

CSOBBANÁS

A meleg szobában minden olyan jó. De akkor mégis… Honnan jön ez a mérhetetlen hideg?

Gondolataiba mélyedt és az elmúlt év történései, mint egy film, úgy peregtek agyában.

A legnehezebb dolog tükörbe nézni és azt észrevenni, amit ott látunk.

Ezt ő is tudta, így a tükör elé halvány világítást tett a lakásban, mintha a gyenge lámpa megszépíthetné a valóságot.

Az ablakon beszűrődő reggeli fény szelíden világította meg a kis szobát, nem akart neki több fájdalmat okozni.

Több már nem kell.

Végiggondolva az elmúlt időszak történéseit, küzdelmeit,

kudarcait, a folytonos várakozással töltött időt  – elég volt.

Mindened megvan! – mondta neki egy ismerőse, mikor egy szomorúbb napon saját lelkének egy szeletkéjét próbálta megosztani vele.

Igen, meg. Amit ember elérhet, azt elértem – gondolta, de valahogy ettől még nem lett jobb kedve.

Talán élni kellene…

Talán.

Felöltözött, jó melegen, mert a hideget sosem szerette. Már csak azt nem tudta, hogy azt a valamit, ami ott belül van valahol a mellkas mélyében, azt hogy kellene felmelegíteni.

Ennyit nem ér az egész! – gondolta, és kilépett az ajtón.

Mintha egy kijózanító pofon várta volna, úgy csapott a hideg szél az arcába.

Ha elindultam, hát megyek. A „ma már mindegy” érzése kerekedett egész lényén úrrá és ment.

Cél nem volt, csak az út.

De hogy merre, hová? – nincs jelentősége, maga se tudta.

 

Egy templomhoz érkezett. Szép volt a tér, előtte üresek a padok. Emlékeiből előtört egy régi prédikáció, melyben azt mondta a pap: „Isten szeretetét valóságban megtapasztalhatjuk abban, ahogy a társunk szeret minket”. Ez mélyen a szívébe vésődött. Azóta is sokszor gondolt arra, hogy Isten őt miért nem szerette soha, miért nem szereti.

Mi rosszat tett, hogy ezt a szeretetet ő soha nem tapasztalhatta meg?

Többször próbálkozott, semmit nem kért, semmit nem várt, csak önzetlenséget, csak hogy megtalálja a saját másik felét – ahogy ezt Isten minden embernek megígérte.

A társadalom, az emberek, már régen kivetették, megszólták. De ő nem adta fel…

A ma reggel viszont annyira más.

Nem tudni mitől, talán az a furcsa nyomás ott benn…

Tovább lépkedett.

A híd, amelyet annyira szeretett, most nem tűnt másnak csak egy halom ócska vas szerkezetének, amelyen át a szél karcsú táncot lejt. Csipkelődő hangulatában bele-belemar az ember arcába, megtépi ruháit.

A híd és a város üres volt. Ő így érezte.

Tűz jegyben született, így a víz látványa mindig megnyugtatta, lelkét simogatta. Tudattalanul is idehozták lábai, a megnyugvást keresve.

A híd közepén megállt, rozsdás korlátját szorongatva a mélybe nézett.

A korlát mintha megingott volna kezének szorításától.

A kavargó víz egyik pillanatban húzta magához, a másikban taszította.

Amikor otthonról elindult, semmit nem tervezett, csak hogy sétál egyet, feladja a szoba kényelmét, hogy teste és lelke ugyanazt érezze: a hideg ölelést.

Remélte, a friss reggel megteszi hatását…

Megtette.

Győzött a mélység.

 

A járó-kelők egy csobbanásra lettek figyelmesek. Az egyik megjegyezte: „valami beleeshetett a folyóba” – majd ő és a párja tovább mentek. Egy kerékpáros még látott egy sálat lebegni a vízen, s arra gondolt:” hogy milyen kellemetlen lehet, ha valakinek letépi a szél a nyakából a sálat, hiszen a ma reggel valahogy  o ly a n  hideg” – de egy kutyát kellett éppen kikerülnie és tekert tovább…

 

… és valóban, a híd és a város üres

lett…

 

 

ArnyekEsFeny•  2020. december 28. 16:53

Álnok álom

 ÁLNOK ÁLOM

.

Történetünk szereplői a messzi Amerika furcsa és számunkra érthetelen világába repítenek bennünket. Oda, ahol létezik minden olyan, amiről nekünk, itt, fogalmunk sincs. Itt nincsenek hamis szavak, nem ringatunk hiú ábrándokat - hiszen megélhetési gondjaink mindent felüírnak. A szerelemben, a munkában nincs se álnokság, se hiszékenység, se háború. Mi békében és mindig tisztességesen éljük életünket. Nem használjuk embertársunkat sem ugródeszkának, sem pedig létrának vágyaink beteljesüléséhez. Nem addig vagyunk barátságosak amíg csupán szükségünk van rájuk. Nem kívánunk a másik fényében fürödni, nem jutunk tisztességtelen előnyőkhöz csak mert nőiességünket, esetleg férfiasságunkat használjuk a csúcsrajutás eszközeként. Olyan messze áll tőlünk, hogy légvárakból építsünk igaznak tűnő palotákat, hogy egészen Amerika egy kis szegletéig kellett utazni egy kis "tanulmány-útra".
.
Egy francia sanzon New Orleansba
.
Az első pillantás amit Miranda és Viator megéltek, meseszerű volt. Mintha Edit Piaf „Rózsaszínű álom” sanzonját róluk énekelné. Viator jóképű férfi volt, laza, ha kell férfiasan távolságtartó, kellemes mély hanggal. Látszott rajta, hogy semmit nem kell tennie, a nők bomlanak érte. Miranda is okozott megjelenésével némi feltűnést, de élete közel se volt olyan kalandokkal átszőtt, mint Viatoré. Ő sokáig volt a hétköznapok szürke harcosa – legalább is ezt gondolta magáról. Később, sok-sok évvel később egy-egy ifjúkori ismerőssel folytatott beszélgetésből tudta meg, hogy őt mindig a „megközelíthetetlen” Mirandának tartották. Bár szívesen udvaroltak volna neki, kisugárzása épp oly távolságtartásra kényszerítette az erősebbik nemet, mint amennyire vonzotta is őket. Túl szabad és önálló – gondolták Mirandáról, s ő így vált igazi rabbá. Viator kalandos élete során megszokta a függetlenséget, a saját feje után ment és legkevésbé tűrte el, hogy bármiben is irányítsák. Élete már-már felelőtlennek is tűnt sokak szemében, - ezt története régi szereplői sokszor szemére is vetették, - de úgytűnt, hogy gitárjátékával mindenkit elvarázsol. Így maradt a nők szemében a vágyott és imádott pasi.
.
Az egyedi hangzás.
.
Miranda régebben is hallott Henriettről, zenéje vonzotta, de a klub ahol az énekesnő időnként fellépett, számára ismeretlen volt. Erőt vett magán és egy barátját Gébet is rávette, hogy menjenek és hallgassák meg az új technikával daloló Henriettet. A klub egy eldugott kis utcában volt, onnan szűrődött ki a zene. Géb és Miranda érdeklődéssel és kellő elragadtatással léptek be a fülledt helyiségbe. A koncerthez már hangoltak a zenészek, majd felvezetőként Viator lépett a színpadra. Boldog mámorral mutatta be közönségének Henriettet, aki New Orleansba csak e klub koncertjeire jön. Nashvile nincs közel, de a zene városában koncertet adni maga a megvalósult álom! Viator a szünetben néhány szót szólt Mirandához, majd a koncert végén még meghívta őt a következő programra is.

A beszélgetések egyre hosszabbak lettek, vonzalmat ébresztettek Mirandában is a sármos férfi iránt. Viator szavai varázslatosak voltak. Miranda éppen új életének első lépéseit próbálgatta, így törékeny lelkére minden szép dallam gyógyírként hatott. Nem volt fogalma a gitáros életéről; hogy családja van, kis gyermekkel, szeretője (Henriett) teljes odaadással… Csak úszott a zene és a szép szavak hátán.

Viator számára is újdonság volt Miranda lénye. Vonzotta és meglepte, hogy ő az a nő, akit nem lehetett néhány órán belül térdrekényszeríteni, aki szégyenlős pirulással fogadja a mámorító szavakat. Azzal nem számolt, hogy Miranda komolyan veszi szavait, mozdulatait, hogy hinni fog benne. Még akkor is töretlen hittel és egyre erősebb szerelemmel fordult felé, amikor tudomást szerzett a férfi családjáról. Mint eddig mindent, Viator erre is adott magyarázatot. A nézés, ahogy Mirandát nézte, a szavak amelyeket mondott, mindent feledtettek. Miranda megszűnt megközelíthetetlennek lenni, már csak csupasz és levetkőztetett lelkével állt a férfit csodálva. De így a történet, még mindig túl szép lenne, a rózsaszínű álom még magával ragadott mindenkit, aki őket együtt látta.
.
És a jóindulatú levelek
.
Egy reggel Mirandát a postaládájában Henriett-től kapott levél várta. Az énekesnő beszámolt neki Viatorral folyó kapcsolatáról, köztük lévő szerelemről. Mirandával forgott a világ. Becsapottnak, meghurcoltnak, megalázottnak érezte megát. A férfi persze erre is megnyugtató választ adott, szakított az énekesnővel, majd feleségül kérte Mirandát. Miranda boldog volt, bár szerelmes homályából nem látta, hogy apróbb akadályok, mint egy-két válás és egyebek még lehetetlenné teszik a frigyet, de mit lehet tenni egy szerelmes nő nem gondolkodik(!?). Kis idő elteltével újra jött levél Miranda címérere, amelyben az énekesnő gúnyolta, és közös kalandjaikról számolt be – megint. Viator őrjöngött, Miranda megbénult a hallottaktól. Könnyeket csak Henriett hullajtott - mesterien - és Mirandát újabb levelében beavatta a gitáros minden „aljas” titkába.
.
Egy álom foszlani kezd.
.
A férfit elhagyta asszonya. Ő maga se gondolta, hogy ez ennyire meg fogja viselni. Minden - más megvilágításba került. Maradt az életet adó gyermek Viator számára, akiért még érdemesnek látta felkelni a napot. Élete minden szereplőjével vagdalkozott, szinte mindenkit elmart magamellől. Bánatában hatalmas koncertet szervezett, melyre főatrakciónak meghívta Henriettet, hisz amit ő tud, azt nem tudja más. Mirandával újra és újra megfordult a világ, de feltétel nélküli szeretetével vette körül a férfit.

A férfi lassan kiheverte bánatát. Az énekesnő énekelt. Aztán megint és megint, ott, a klubban. Csak Mirandában tört meg valami. Egy napon arra kérte szerelmét, ne hívja Henriettet többé énekelni, de a hálóként mindent átszövő dallamok ellen nincs mit tenni.

A baráti levelek, telefonhívások természetesen nem maradtak el. Beszámolók a gitárosról és az énekesnőről, a férfi izgalmas és kevésbé izgalmakkal teli életéről. Így Miranda kis idő elteltével már azt is tudta, amit egyáltalán nem akart tudni. Tudta, hogy mit mondott és gondolt szerelméről az útra kelt asszony, hogy milyen trükkökkel és technikákkal került az énekesnő a zene városába, New Orleansba… Minden hiába.

Viator nehéz napokat élt át. Neki is segítettek a barátok és Miranda minden mozzanatáról beszámoltak. Az énekesnő csodálatos megértéséről biztosította, újabb és újabb ötleteivel támogatta. Már legkevesebb gondja a nők folytonos zaklatása volt. Odavolt a csodálatos hangért. Bántotta, hogy Miranda ezt nem érti meg, hogy csupán magának akarja minden percét, gondolatát. Lassan más szemmel nézett rá. Már nem dobogott hangosan a szíve és a testét sem töltötte el a vágy, ha a közelébe került. New Orleansban megfagyott minden. Úgy érezte olyat vár el tőle Miranda, amihez nincs se joga se köze. Henriett énekelt, Viator hallgatta.

Miranda szeméről lassan, de nagyon lassan lehullott a rózsaszínű köd. Már valóságban látta a füstös klubbot, már tisztán hallotta a hamis hangokat a gitáros játékában. Nem ringatta magát illuziókban, a töredezett lépcsőkön haladt felfelé, a fényre. Nem akart magának hazudni, így most az ő szeméből hullott egy-egy könnycsepp. Gyémántként koppantak a kopott lépcsőn.
Maga sem értette, de nyugalom és boldogság járta át a szívét. Csak arra tudott gondolni, hogy ő mennyi szerelmes ölelést kapott. De azt is tudta, Viator ennél többre soha nem lesz képes. Szerelme nem több, mint egy hullávasút.
Tudta, Henriett mindent megtett, - és megtesz - hogy New Orlansba jöhessen, a sikerért, a hírnévért. Még Nashvile-i családját is ott fogja hagyni - csak idő kérdése az egész.

Henriett pedig boldognak érezte magát, hogy kitartásával végső céljához közelebb került. Gyöztesnek pedig azért, mert úgy érezte, hogy Mirandát végre megsemmisítette. Övé most minden...

... a hűvős klub, a hamis hangokon megszólaló dallam, a gitár gitárosával és a hely New Orlansban...
.
De mint tudjuk, ilyen csak Amerikában van.






























 

 

ArnyekEsFeny•  2020. július 28. 10:45

Örökre

-         Én még fázom. Hűvös a reggel – mondta a Kavics.

-         Nem látszik rajtad, csak úgy csillogsz!

-         Fényesnek látsz? – kérdezte a Kavics.

-         Fényes vagy és gyönyörű. Szívesen lennék olyan, mint te.

-         Nahát! Én azt gondoltam nálad szebbet még nem is láttam itt a kertben – válaszolta a Kavics, majd halkabban folytatta. – Ma olyan elmélkedős hangulatban vagyok. Ma még azon is elgondolkodtam, mit keresek én itt a fűben. Ha eltűnnék, lenne-e aki észrevesz. Hiányoznék-e valakinek?

-         Érdekes kérdések – felelte beszélgetőtársa. – Én szerettem volna még világot látni, kicsit csillogni, mosolyt csalni az emberek arcára…

-         Hogy kerültél ide? Még sosem láttalak? – kérdezősködött a Kavics.

-         Nem tudom. Azt sem tudom ki vagyok és mi vagyok. egyet tudok, illetve azt sem tudom, csak valahogy úgy érzem ez az igazság…

-         Mi lenne a te igazságod? – kíváncsiskodott a Kavics.

-         Az igazság az, hogy én soha sehová nem illettem. Mintha nem is lenne helyem ebben a világban. Ha eltűnnék, szerinted lenne, aki egyáltalán észrevenné?

-         Azt, hogy nem illessz ide a kertbe, azt bizonyosan tudom, de hogy hová tartozol és hol lenne a helyed, arra nem tudok válaszolni. Én sok utat bejártam mire idekerültem. Voltam hatalmas folyamok habjai között, láttam fickándozó halakat, mostak, ráztak, válogattak mire egyszer ebbe a kertbe hoztak.

-         Milyen jó neked! Volt életed, voltak kalandjaid, láttál világot. Én csak egy dobozra emlékszem. Arra sem, hogy ide hogy kerültem, bár, valahogy mindig idegennek éreztem magam ebben a világban.

-         Furcsa, pedig ahogy a Nap felszárította a harmatot, nekem elillant a fényességem, de a tiéd! Most még százszor ragyogóbb vagy, mint mikor beszélgetni kezdtünk.

-         Hmm. Soha nem éreztem magam ragyogónak… Talán, ha egyszer éreztem volna, ma boldogabb lennék! Csak azt éreztem, hogy soha nem ott vagyok, ahol helyem lenne…

A következő percben nyílt a kertkapu és valaki gereblyézni kezdte a gyepet.

-         A gyerekek széttúrták a sódert, összehúzom a kavicsokat, hogy le tudd nyírni a füvet – mondta egy asszony és nagy figyelemmel nézte a szétszóródott kavicsokat, húzta őket egy kupacba. Aztán lehajolt és a fiához lépett. – Nézd mit találtam! Egy csodaszép üveggolyó – majd a gyermek kezébe tette.

-         De szép! – örvendezett a gyermek, a Nap felé tartotta és gyönyörködött benne. – Színes és olyan csillogó, amilyet még sose láttam!

-         Ó, talán most helyem lesz ebben a világban! – gondolta magában az üveggolyó – talán most…

A gyermek egy ideig csodálta, - az üveggolyó csak úgy szórta a fényt -, majd a zsebébe tette és vidáman indult játszani a társaival. Az üveggolyó boldog volt, elégedett és ez olyan melegséggel töltötte el, hogy elszendergett. Már csak arra ébredt, hogy zuhan. Nem tudta hol van, mi történik vele.

-         Nem baj – gondolta magában – de volt egy pillanat az életemben amikor a fényesség amit adni tudtam, mosolyt csalt a gyermek arcára! – majd békésen eltűnt a pocsolya mélyében – örökre.

A gyermek, otthon vette észre, hogy kedvelt játékszerét pont a lyukas zsebébe tette. Kicsit elszomorodott, de mivel ötlete se volt, hogy hol keresse, belenyugodott. Néha még gondolt arra a ragyogásra, de pár nap múlva már csak a kerékpározás kötötte le.

 

Esős nyár volt, és boldogan gurultak át minden pocsolyán…

ArnyekEsFeny•  2020. június 26. 23:54

Napi gondolat - Addig kellesz

Ma csupa borongós gondolat lepett meg. Talán, mert az eső is esett, talán, mert új élet kezdetén vajúdok - nem tudom. Eszembe jutott az is, hogy a karantén átgondolásra késztette az emberi kapcsolatok értékét. Egyik barátom jegyezte meg, hogy mennyien elfelejtették, hogy telefon is létezik a világban, többen érezték úgy, hogy teljesen magukra maradtak. Halkan, csendben jegyzem meg, hogy igaza van...

Akire éppen nem volt szükség, attól még azt is "elfelejtettük" megkérdezni, hogy van, mi van vele, egyáltalán létezik-e még? Fura dolog ez az "emberi kapcsolatok" néven nevezett valami. Addig kellesz, amíg adni tudsz. Nem csupán az anyagi juttatásokra gondolok, nem arra, hogy valaki bevásároljon, hanem a többire is. Addig kellesz, amíg jó hallgatóság vagy a lelkigondok, fájdalmak idején, amíg várható tőled némi jó szó -persze ellenvetés nélkül. Itt egy szív rezdülés, egy néhány gondolat, egy beszélgetés - és ennyi amit idődből, lelkedből adsz. Megfizethetetlen, megismételhetetlen és egyedi.


Addig kellesz, amíg felhajtod a ruha alját, amíg megpucolod az ablakot, amíg levágod a füvet...

Már nem kellesz, ha rád is kell figyelni, ha gondod van, vagy ha nem csak neked kell hallgatnod...

Válaszra, esetleg jó szóra ne is számíts. 

A telefon nem működik, a fész halovány...

De ha minden eltűnt, te hol leszel?

ArnyekEsFeny•  2020. április 19. 01:15

A múlt már nem szalad el, de itt hagyja lábnyomát.

A múlt már nem szalad el, de itt hagyja lábnyomát…

 

1. rész

Rózsaszínű viskó

 

- Ma fázom. Nem is tudom, de valahogy olyan hideg körülöttem minden.

Adnál egy csésze meleg teát?

- Persze, nagyon szívesen. Régebben mindig kávét ivott, az is van.

- Nem, köszönöm, a tea jó lesz. Valami gyümölcsöset, ha lehet.

- Persze, az is van. Mindjárt elkészítem. Magdi néni addig csak pihenjen! Betakarjam?

- Igen kedves, az jól esne…

Évike finom, de biztos mozdulatokkal szorgoskodott az aprócska konyhában.

Magdi néninél minden a helyén volt, szinte már kínos rendben sorakoztak a bögrék, tányérok a polcon. Itt-ott már fellelhető volt, hogy kevesebb időt képes itt tölteni, mert a sarokba már lakótársként beköltözött egy pókica, kényesen ügyelve arra, hogy senkit ne zavarjon.

A tea gyorsan elkészült, és Évike mindent a „helyén” talált. Most vette csak észre, hogy a kávés üveg kicsit „berozsdásodott”, bizonyára nem csak elfelejtette gazdája, hogy van, de már egy ideje fel se bontotta.

- Magdi néni! Látom, a kávé már nem a régi. Ne dobjam ki?

- Hagyd csak Évikém, emlékezni még jó lesz!

- Emlékezni? – kérdezett vissza a fiatal nő mosolyogva. –Mire szeretne emlékezni Magdi néni?

- Sok mindenre. Bár, bevallom, vannak olyan dolgok, amelyekre az életem során nem vagyok büszke, sőt…!

Évike letette a teát az idős asszony elé.

- Óvatosan Magdi néni! Még forró!

- Tudod, Évikém, voltak az életben szép napok, de voltak szörnyűek is. Volt, amiről szívesen beszél az ember, mert még ma is melegséggel tölti el a szívem, de volt, amiről - még ha már tudok is beszélni – akkor - majd belehaltam.

Évike, aki mint régi munkatársát naponta meglátogatta az idős asszonyt, csak ült és hallgatott. Valami furcsa, „kíváncsi vagyok, de vajon szabad-e meghallanom” érzés kerítette hatalmába, ezért úgy döntött, inkább nem kérdez, amit el akar mondani a néni, azt úgy is el fogja, amit meg nem, az maradjon örök titok.

 

- Szép napok voltak, amikor Rezsőt megismertem. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is észrevesz. Tudod, egy munkahelyen dolgoztunk és elég nehéz fizikai munkát végeztünk. Csoportvezető volt - szép ember, jaj de még milyen szép! - ám családja is volt.

A feleségéről mindenki elmondta, hogy kivételes szépség. Tudtuk, hogy még a középiskolából ismerték egymást, diákszerelemből lett házasság. Szintia, (Rezső felesége) jó családból származott, az olyanokra mit ők mondták régebben, hogy „felső tízezer”.

A felesége otthon maradt szülési szabadságon. Két gyönyörű, és egészséges gyermeket nevelt otthon, Bálintot, majd a rá három évre született Rékát. Hat év otthon…

Rezső meg ott maradt velünk a munkahelyen…

Hát, mi bizony incselkedtünk vele és miután otthon az asszony felszedett néhány kilót, jobban észrevett bennünket, cingárokat.

Aztán valahogy jött egy pillanat, amikor már nem csak észrevett… Na, nekem bizony nem sok kellett, hogy beleszeressek! Olyan szerelmes lettem, hogy majd eszem vesztettem!

Ez mintha Rezsőt se hagyta volna hidegen!

Rezsőék persze otthon építették a „szép jövőt”, apósa házát bővítették. Munka a vállaltnál, munka otthon és az ezzel járó viták, gyerek-sírások, pisis pelenkák és a szép, de kissé elhízott asszony várta. A házat se érezte magáénak, hisz apósa házát bővítették. De az építkezés végéig kitartott.

 

Évike hallgatott. Nem akarta az asszony gondolatait megzavarni. Magdi néni kinézett az ablakon, a fény az arcába tűzött.

A lány, ahogy észrevette, megigazította a függönyt…

- Hogy történt, hogy nem, a vége az lett, hogy Rezső apjának a világtól eldugott helyen volt egy tanyája, s mi egyszer csak ott találtuk magunkat. Nekem a rozoga falak, a szenes kályha, a düledező épület volt maga a Mennyország. Nem is láttam, csak rózsaszínben mindent…

Akkor.

Rezső anyja persze nem nagyon örült a történteknek, sokáig úgy nézett rám, mit egy ribancra, és nem is titkolta véleményét, de Rezső mindig le tudta venni őt a lábáról. Így, lassan Lídia is beletörődött fia döntésébe. Rezső annak rendje és módja szerint elvált, mindent otthagyva a gyermekeire való tekintettel.

Igazán sose tudtam eldönteni, hogy az anyósomat valójában mi bántja jobban, hogy a fia egy egyszerű és szerinte csúnya nővel jött össze vagy, hogy otthagyott mindent a Rózsadombon... Egy „elit” családot, vezérigazgató násszal, egy parasztlányért, aki csupán egy kőműves családot tudhatott maga mögött.

 

Magdi néni maga elé nézett, belerévedt tekintete a múlt árnyaiba. A kérdés, amelyet magában hordozott – már ki tudja mióta – még ma se lett számára megválaszolva.

Megremegett kezében a csésze.

Évike kivette kezéből a csészét, megigazította a párnáját.

- Pihenjen Magdika! Csak pihenjen! A múlt már nem szalad el. Még estefelé benézek.

 

Évike is vidéki lány volt, egyszerű családból származott. Fiatal volt, de annyit már tudott, hogy „szerelem mindent visz”. Mindig szerette hallgatni, amit a tőle idősebb emberek elmesélnek az életükről, de nem tudta, hogy ő hogy fogja szívében elhordozni öreg barátnője sorsát.

 

 

2. rész

…plüss figura

 

Évike ígéretéhez híven estefelé is benézett Magdi nénihez. A kapuban egy fiatalember jött vele szemben, gyermeki kedvességgel köszönt, majd elment. Precízen becsukta a kertkaput, Évire mosolygott, majd nagyon illedelmesen köszönt. Túlzó kedvességgel még hozzátette:

- Édesanyám már várja! – majd elindult a járdán.

 

Évinek feltűnt, hogy valahogy más ez a magas fiatalember, mint az átlag. Miután köszöntötte barátnőjét, önkéntelenül is megkérdezte:

 

- Magdi néni! Csak nem a fiával találkoztam a kapuban? Rendkívül kedves!

 

Magdi néni kezében egy plüss állat volt, és azt simogatta.

 

- De igen Évikém. Ő a fiam, Ákos.

- Valahogy - olyan más, mint a mai fiatalok!

- Más bizony! De még mennyire! Nem vetted észre?

- Mit kellett volna észrevennem?

- A szája fölött azt a kis vágást…

- Bevallom Magdi néni, nem tűnt fel. Olyan kedves és udvarias volt, hogy erre nem is figyeltem. Meglepett.

- Hát igen! Meglepett.

 

Magdi néni felkapcsolta a kanapé melletti állólámpát. Évike felállt és behúzta a függönyt, majd érdeklődéssel nézett a takaróba megbúvó plüssre. Az asszony elhelyezkedett, és beszélni kezdett:

 

- Tudod, ha két ember együtt él, annak előbb-utóbb gyümölcse is lesz. Így volt ez nálunk is.

A mi első gyümölcsünk Ákos lett. Vele találkoztál a kertkapuban. Boldog voltam. Anyósom megenyhülni látszott. Az örömhöz némi üröm is társult, mert Ákos betegen született. Farkastorok-nyúlszáj egyben. Már az etetés is egy kihívás volt. Sok ideig kellett etetni, közben az állatok és a növények, hogy a vidéki fizetés mellé a megélhetés is biztosítva legyen.

Anyósom becsületére váljék, de amint látta, hogy Ákossal nincs minden rendben, jött és segített. Talán, hogy kompenzáljon valamit, talán titokban megátkozott és attól tartott ez a büntetésünk – nem tudom, de ott volt „minden kilométerkőnél”.

Jól is jött a segítsége, mert ő, valódi parasztlány volt, így mindenhez értett, ami egy kis háztájiban előfordulhat. Minden szombat reggel jött, - fodrásztól készült frizurájával és hosszú tunikában – mivel ő már városi asszonyság! (Hát igen, nagy utat tett meg szabolcsi falujából a Rózsadombig.)

Ákos viszont műtétek sorozatán esett át. Először ennek tudtuk be, hogy nem úgy kezd forogni, felülni, mint a többi gyerek, de később azt is kimutatták, hogy középsúlyos értelmi fogyatékos. Nem volt óvoda, ami bevette volna. Nekem pedig nem volt se elég időm, se elég lelkierőm, hogy folyamatosan nézzem. A szobába állítottuk fel a gyerekágyat és időnként bementem rendbe tenni, de ha kijöttem, sírdogált.

Anyósom vette a szárnyai alá és ő lett a „kedvenc” unokája, ami azt is jelentette, hogy minden szabad idejét nálunk töltötte. Én belevetettem magam a házi-gazdálkodásba, nagyon sokat dolgoztam. Ez volt az egyetlen munka, amit ő megbecsült..

 

Ráncos kezével megsimogatta a plüss figurát. Évi akkor látta, hogy egy malacka. Majd magához szorította, és folytatta a beszédet...

 

- Néha már hozzánk is elhozta Rezső a gyermekeit, - a két egészséges gyereket, - de a városi gyerekeknek nem nagyon tetszett a tanyasi élet.

 

Magdi néni elhallgatott. Évike felállt, majd kiment a konyhába és elpakolta az asztalról az Ákos által hozott dolgokat.

 

- Egy kis gyümölcsöt kér Magdi néni?

- Igen kedves, talán egy almát.

 

Évi megpucolt egyet, apró darabokra vágta, egy kistányérra tette, majd bevitte. Magdi néni eszegette, Évi közben egy-egy apróságot eltett a helyére a lakásban, - felakasztotta a köntöst, sorba tette a cipőket, majd megöntözte a virágokat. Miután látta, hogy az asszony befejezte az evést, kivitte a tányérkát a konyhába, elmosogatott, főzött egy teát és azzal ment vissza barátnője szobájába.

 

- Vigyázzon Magdi néni! Még forró. Úgy csináltam, ahogy szereti.

- Évikém, köszönöm, hogy eljöttél, de sok gondot okozok neked.

- Ugyan Magdi néni! Én szeretem az emberi történeteket, de ha elfáradt, elmegyek. Bevallom, nem tudom, mikor tudok legközelebb jönni, mert van egy fiatalember, és…

 

Magdi néni elmosolyodott, és egy könnycsepp simogatta az arcát…

 

- Nem baj Évikém, jössz amikor tudsz, én várni foglak!

 

Évi még betakarta barátnőjét, aki szorosan magához ölelte a plüss állatot, majd elaludt.

 

 

 3. rész

Mint a film

 

Jó pár nap is elmúlt, hogy Évike újra meg tudta látogatni öreg barátnőjét. Magdi néni közben - ahogy tudott járkált a lakásban, még a kertbe is kisétált és üdvözölte a mindig vidám tavaszt. Meleg kardigánjában ült a kerti padon, amikor a lány megérkezett hozzá.

 

- Merre jártál Évikém? Összejött a randi? – kérdezte a lányt, s hozzá huncut tekintettel nézett rá.

- Hát… Még csak ismerkedünk. – válaszolta. Menjünk be Magdi néni, kicsit csípős már a szél!

 

Bementek mindketten a házba. Magdi néni kedvenc foteljába helyezkedett, Évike pedig készített egy teát. Ahogy sürgött-forgott, levert egy bögrét. Magdi néni összerezzent. A lány észrevette és rögtön mondta, hogy rendezi. Mikor kivitte a teát és letette a kisasztalra, az idős asszony arcán még ott ült az ijedtség.

 

- Ne haragudjon Magdi néni! Kicsit figyelmetlenebb voltam. Egy bögre tört össze, de már feltakarítottam. Látja, olyan vagyok, mint „egy elefánt a porcelánboltban”.

 

Évike reménykedett, hogy e néhány szóval eltereli a cseréphangok okozta feszültséget, de az asszony csak nézett mereven maga elé.

 

- Tudod, Rezső nagyon jóképű ember volt… DE

 

Kicsit akadozva, mintha kereste volna a szavakat, kezdte újra a beszédet.

 

- Talán én is kimerült voltam. Amikor bement dolgozni a faluba, azzal együtt nem csupán a faluba ment…

 

Éva kérdő tekintetéből látta az asszony, hogy ezt, így a fiatal lány nem érti. Kezét (és talán lelkét is) melegítve, a teáscsészét két tenyerébe-szorította és néha-néha beleszürcsőlt a teába.

 

- Rezső újból szerelmes lett. Minden, ami otthon történt könnyen feldühítette és olyankor gyakran eljárt a keze. Anyósom próbálta többször is lecsendesíteni, de mindannyiszor azt mondta, hogy „érts meg anyám, Magdi addig hisztizik, amíg le nem állítom”. Erre aztán senki nem tudott mit mondani.

Tudod, Évikém, én ezen a „szerelembe esésen” nem is csodálkoztam, - hiszen annak idején is volt családja és nem is akármilyen családja(!) - két egészséges gyermekkel – amikor mi lettünk szerelmesek, csak, csak valahogy nagyon rosszul esett. Ott volt a rengeteg munka, a beteg gyerek, az állandó műtétek…

Hogy nyomorúságos helyzetünkből kikerüljünk, édesapám jött, és vele kezdtük a régi házat újjáépíteni. Mintha a sors keze lett volna, hogy megint építkezés és megint szerelem.

Ma már pontosan tudom, hogy nem miattam, - csupán mert Lídia – tudod, az anyósom – nem akart már több családot „ápolgatni”, de akkor nagyon visszatartották a férjem.

Én is bevetettem magam, kedvességgel, szerelemmel… Az eredmény nem is maradt el.

Megszületett Aliz.

 

Évi önkéntelenül is belekérdezett a történetbe, mert annak ellenére, hogy több évig dolgoztak együtt, - nem tudott a leányról sem.

 

- Aliz? Magdi néninek van egy lánya? És ő hol van?

- Igen Évikém, van egy lányom. Ő most külföldön él a családjával, de azt tervezik, hogy hazajönnek!

 

Megitta a teát, és hátradőlve folytatta a történetet.

 

- Aliz is betegen született. Neki a szívével volt baj. Így Rezsőt ugyan visszakaptam, de már egy kiábrándult, ellentmondást nem tűrő emberré vált, akinek a keze is gyorsan eljár.

Lidi mama nyugdíjas lett és még több időt töltött nálunk. Sokat vigyázott a gyerekekre és „nevelte” őket.

Én pedig egyre több és több állatot tartottam, komoly szerződéseket kötöttem, hogy mind az építkezés, mind a családi életem meg tudjam tartani.

Ákos, érdekes módon, ahogy a nála három évvel fiatalabb húga - elkezdett forogni, felülni, járni, úgy kezdte el ő is. A két gyermek lassan fejlődött, Aliz mintha csodát tett volna a bátyjával. Gügyögni, beszélni is együtt kezdtek…

Minden olyan természetessé vált, hogy már magam se láttam, hogy mi módon neveli a Mama a gyermekeket.

Egy alkalommal a sógornőm is nálunk volt és – ő akkor volt nálunk utoljára – csak annyit mondott: „ha az én gyermekemet verné állandóan az anyósom, én eltörném a kezét!”

Még próbáltam magyarázkodni, de tulajdonképpen csak akkor láttam meg, hogy hogyan is működik a Mamai szeretet.

Rezsőre hárult a feladat, - az anyja csak tőle fogadta el, - hogy mikor jön a „Segítő”, külön megkérje, hogy ne bántsa a gyerekeket. Ennek a nevelésnek főleg csak Aliz látta kárát, mert anyósomnál Ákos külön bánásmódban részesült.

 

Lassan besötétedett. Évike behúzta a függönyt és újra töltött még teát, mindkettőjük csészéjébe. Az már nem volt olyan forró. Magdi néni megköszönte, és lassan, kortyonként itta italát. Évi fejében sok kérdés zsongott, de nem akarta a történet folyamatát megszakítani.

Minden egyes látogatás után úgy érezte, hogy olyan dolgokat mond el neki az idős asszony, amit talán még soha senkinek nem mondott el. Csodálta egyszerű mondatait és próbálta, egyre próbálta magától távolítani az eseményeket, - mintha „csak” egy filmet nézne.

 

4. rész

Lefogytam

 

Már lehullottak a fáról a levelek és Magdi néni szinte már egyáltalán nem járt ki a kertbe. A múlandóság ott szépítette a járdát a kerti padot és a teraszra is belopódzott. Évike már jó meleg kardigánban érkezett meg Magdi néni házába. Ahogy belépett, érezte, hogy a fűtést még nem kapcsolta be senki, pedig csupán egy kattintás a gázkonvektoron.

-          Jó napot Magdi néni! Jaj, kedves, nem fázik?

-          De jó, hogy jöttél Évikém! Észre se vettem, hogy fázom. – mosolygott az idős asszony, és hellyel kínálta fiatal barátnőjét.

-          Ne kapcsoljam be a fűtést?

-          Értesz hozzá?

-          Hát persze! – Azzal a konvektorhoz lépett, és beindította.

Szerencsésen beindult a fűtőtest, és tíz perc múlva már meleg is volt. Még ott állt az ablaknál, amikor egy rendőrautó szirénájára lett figyelmes. A lány elhúzta a függönyt, hogy kinézzen, amikor az idős asszony reszketve, sikoltva kérdezte: (szinte önkívületi állapotban).

-          Már megint itt vannak? Értem jöttek?

Évi rémülten nézett az asszonyra, aki, mintha időutazáson venne részt, úgy kezdte el mondani…

-          Nem én voltam! Nem én voltam! Nem az én gyermekem! Nem, nem az enyém!

Én nem szülök több gyereket! Én nem akartam! Én nem akarok….

Évi mereven állt, és nem tudta mit tegyen. Behúzta még a sötétítő függönyt is, és felkapcsolta a szobai csillárt. Magdi mintha egy mély és kínzó álomból éledne, lassan újra „emberi” arcot öltött.

-          Magdi néni jól van? – kérdezte Évi, és odaült barátnője mellé a kanapéra.  – Csak valami gond lehet a szomszédban. Nem idejöttek, nem magát keresik. Ugyan, miért is keresnék? – próbálta kedves, és bíztató hangon oldani az asszony feszültségét.

 És hogy nyomatékot adjon szeretetének, megfogta a ráncos kezeket. Gyengéden, de biztonságot adó erővel tartotta jobb kezét két kezében. Melegsége nyugalommal töltötte el Magdit, és újra mesélni kezdett:

-          Mindent megtettem, hogy Rezső velem maradjon. Szerettem, ahogy csak lehet, ahol csak lehet… Minden verés után jött a kibékülés, és jött a szerelmes éjszaka. Egy nap azt vettem észre, hogy rakódnak rám a kilók. Tudtam, hogy ez mit jelent. Újra teherbe estem. Már nem éreztem áldásnak, és főleg nem gyümölcsnek és ahogy belegondoltam, csak az járt a fejembe, hogy én, képtelen vagyok egy egészséges gyermeknek életet adni.

Évike érezte, hogy most nem engedheti el az asszony kezét.

-          Egyedül a sógornőmnek tűnt fel, hogy ez nem csupán a korral járó hízás, de neki, - mivel őt Lídia (tudod az anyósom) még nálam is jobban utálta, bolondnak és rosszindulatúnak tartották. Így nyugodtam állíthattam, hogy csupán a megváltozott életem eredménye a teljes soványság felszámolása. Közben én is elkezdtem dolgozni a faluban, kevesebb állat, óvoda, iskola – abba már kénytelenek voltak Ákost felvenni, - mintha ez hozta volna a változást.

De én tudtam, hogy mi az igazság. Soha nem voltam annyira magányos, mint akkor. Élt még az édesanyám, - de se neki se senki másnak nem akartam beszélni róla.

Az élet fintora, hogy bár vallásos családba kerültem, addig soha nem imádkoztam. Őket se láttam. De most valahogy úgy éreztem kellene. De nem tudtam mit mondjak „annak a valakinek” és azt se, hogy mit mondjak.

Szerencsésen minden testrészem megnőtt, és így vagy hét hónapig csak a hízást „csodálta” mindenki.

Előtte annyit ettem, mint három ember, és mégis cingár voltam.

Magdi néni nagyot sóhajtott, belebújt a takaróba, és elhúzta a kezét Évikétől. Valamit szorongatott a takaró alatt. Évike megsimogatta a karját, felállt és kiment a konyhába, hogy teát készítsen. Amint belépett a kicsi helyiségbe, az asszony folytatta történetét. Évike megállta az ajtóba – Magdi mögött, - és érezte, most nem a tea, hanem a hallgatás a legfontosabb.

-          Amikor már azt éreztem, hogy ezt nem fogom tudni tovább „takargatni” az állapotomat, összeszedtem a házban található összes gyógyszert, és bevettem.

Több beteg gyermeket nem akartam a világra hozni…

A lakásban néma csend, Évike állt és várt. Az asszony még lassabban és még halkabban folytatta, miközben kezével a takaró alatti könyvet szorongatta:

-          Már csak arra emlékszem, hogy a rendőrségen vagyok, és kérdezgetnek. Mellettem orvosok, akik vizsgálnak…

Rezső áll velem szemben, megrázza a vállam, és kérdezi: Te tetted? Te tetted? A mi gyerekünk? A MI gyerekünk?

Nem tudom, mi történt? Nem tudok semmilyen gyerekről. – Aztán bevittek újra a vizsgálóba…

Napokba tellett, mire a kábulat kiment belőlem.

Mi történ? Miért vagyok itt? – kérdeztem Rezsőt.

Rezső elmondta, hogy egy halott csecsemőt talált a kerti budiba, így hívta a rendőrséget. Velem egyszerűen nem lehetett beszélni, olyan voltam, mint egy álomkóros… A mama van a gyerekekkel, és mivel a mi tanyánkon történt, az első, hogy azt vizsgálták meg, hogy van-e közünk a gyermekhez.

Én hallgattam…

 

Évike megkövülten állt. Lassan fogta föl, amit hallott, de szíve mélyén teljesen átérezte az idős asszony minden bánatát…

 

-          Magdi! Te szülted! – mondta nekem Rezső. Én még mindig csak hallgattam. – Most azt vizsgálják, hogy életképes volt-e a baba.

Tudod, akkor lehajtotta a fejét, és olyat mondott, amire én nem számítottam: Történjék bármi, én kitartok melletted. Rám számíthatsz!

 

Egy megtört ember ült mellettem, és én csak hallgattam.

 

De amit mondott, jobban fájt, minta kiabált volna, vagy megütött volna…

 

Magdi néni hátradőlt és mereven nézett a szoba falán függő aprócska fakeresztre. Évi visszalépett a szobába, újra az asszony mellé ült és átölelte.  Akkor látta meg, hogy mit szorongat az asszony a kezében….

-          … és, és mi történt? Mi történt ezután? – kérdezte Évi, mert úgy érezte, hogy a történetnek „itt” még nincs vége.

Magdi szemei megteltek könnyel, megsimogatta a takaró alatt rejtőző feslett Bibliáját és szinte elhaló hangon mondta:

-          A baba életképtelenen született, nem volt kifejlődve a tüdeje. A vizsgálatot lezárták, és engem „haza” engedtek.

Lefogytam…

 

 

5. rész

Nyomok a homokban

Évike aznap este nehezen hajtotta álomra a fejét. Öreg barátnője „gyónása” és fájdalma felkavarta. Akarva-akaratlanul is arra gondolt, hogy ő mit tett volna Magdi helyébe és ha ő hasonló helyzetbe kerülne, ugyan kihez fordulhatna segítségért, egyáltalán ezt ő elmerné mondani bárkinek? Így, hosszú évek távlatából még mindig hány sebből vérzik a szív és ugyan ki az aki meg tud bocsájtani? És miért pont ő, miért pont neki mondta most el életének fájdalmas történetét az idős asszony. A fia ugyan – talán – meg se értené, de a lánya egyáltalán mit tud? Esetleg éppen ezért él külföldön? Nem tud együtt élni anyja „tetteivel”?  Rezsőről szinte mindent tud – a múltból… De most? Most vajon hol él? Mit csinál? Miért maradt Magdi ennyire magára? – miközben ágyában forgolódott, zaklatott lelkében a kérdések sora kergette el szeméből az álmot. Néha elpilledt, de csak pillanatokra aludt el. Egy hirtelen mozdulatlannal az altatóért nyúlt, majd a gyógyszertől üres kezével simogatta meg hasát…

Ahogy a sötétség múlt és a madarak hajnali koncertje másokat ébresztett, Évikének ez hozott megnyugvást és némi pihenést.

Már nyolc óra volt, mikor Évike ágya mellett megállt az édesanyja

-          Mikor mondod meg neki? Sokáig most már nem titkolhatod. Ma még találkoztok?

Évike elvette édesanyja kezéből a kávét és beleszürcsölt.

-          Nem tudom Édesanyám, igazán nem tudom. Itt az utazás a Városba, az egyetem… Nem tudom. Azt se tudom, mit mondjak, hogyan kezdjem el?

-          Nahát, ezen igazán nincs mit gondolkodni! Egyszerűen megmondod neki, hogy vége! Most az a legfontosabb, hogy tanulj! Attól függ az egész életed. Ennek nincs itt az ideje! Annyit küzdöttél, hogy más életed legyen, mint az itt élő vidéki embereknek! A város az mégiscsak más!

-          Tudom Édesanya, mindig szerettél volna városban élni – mondta Évike mosolyogva. – De nincs semmi baj azzal, ha az ember vidéken él és boldog. A városban sok olyan dolog nincs, ami itt van.

-          Ugyan kislányom! Ne mondj már ilyet! Ha meg éppen Krisztiánra gondolsz, - hát én szerintem találsz te másik Krisztiánt a városban! Lehet, hogy Jenőnek, vagy Zoltánnak fogják hívni, de „ilyet” minden bokorban lelni! Hidd el kislányom, én ezt jobban tudom!

Évi édesanyja felállt, lustálkodó lányára vetett egy szemrehányó pillantást, majd kiment a szobából. A lány magára kapta ruháját és elindult régi kolleganőjéhez. Még kilenc óra se volt, amikor belépett a házba. Magdi a fotelban ült – és amit eddig még sosem látott tőle Évi, - olvasta a régi, feslett lapú Bibliát.

-          Nem zavarom Magdi néni? – kérdezte, mert a „mai” látogatás nem volt még távlati tervbe se véve.

-          Nem, dehogy, tudod, mindig örülök, ha meglátogatsz. Fáradtnak tűnsz. Történt valami?

-          Tulajdonképpen igenis, meg nem is. Vívódok.

-          Vívódsz?  - az idős asszony letette kezéből a Bibliát, és maga elé nézett. – Sok volt ugye?

Sok. – Majd bánatosan nézett a lányra, mint aki most méri fel csak, hogy barátnőjét nem csak „beavatta” élete legrejtettebb titkaiba, de ezzel annak vállára is helyezte a fájdalmas történet súlyát.

-          Biztos, hogy nem volt könnyű mindezeket a szavakat, mondatokat kimondani sem…

-          De olyan jó volt legalább egyszer, az életben legalább egyetlen egyszer elmondani valakinek. Tudom, hogy te elmész a városba, talán mire újra hazajössz, én már nem is leszek…

-          Magdi néni tudja? – nézett a lány döbbenten.  – De hát honnan? Kitől?

-          Még a postás említette, hogy nagy öröm ért benneteket, mert felvettek az egyetemre és édesanyád büszkén mesélte a kisboltban mindenkinek…

 

Évike leült a kanapéra. Öreg barátnője mindent tudott már, - ami az ő egyetemi tanulmányait illeti – és ő még mennyire féltette, hogy magára marad!

-          Igazán nekem nincs kedvem menni. Én szeretek itt élni. Se a diplomára, se a városi életre nem vágyom. Édesanyám álma volt, hogy orvos legyen, nem az enyém… - és elhallgatott. – Megnézhetem?

Az idős asszony bólintott. Évi kezébe vette az asztalon fekvő öreg könyvet. Ahogy belelapozott, egy kis nyomtatott lapocska esett ki belőle.

-          Ez a kis történet tartotta bennem évekig a reményt. Tudod, ha előbb találom meg a lomtalanításnál ezt a Bibliát, talán sok minden másként alakul, - és hátradőlt, néhány könnycseppel a szemében.

Évike akaratlanul is hangosan kezdte el olvasni a kis történetet:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-          

 

 

 

 

 

 - Szép! – mondta lány. – Készítsek egy kávét, vagy teát? – és lassan felállt.

-          Igen, most talán egy kávét. Talán most az jobb lenne – válaszolta Magdi, visszatette a lapocskát a Bibliába.

Évike bevitt a szobába egy csésze kávét, leült és mindketten hallgattak. A kanál karcosan érintette a porcelán falát. Évike felállt.

-          Magdi néni akkor mindent tud. Sajnálom, hogy nem mondtam el, hogy el fogok menni, de olyan nehéz szívvel indulok a városba…

-          Igen, tudom. Nehéz döntések várnak rád, és én se könnyítettem meg a helyzeted.

A lány a tőle szokott kedvességgel mosolygott az asszonyra.

-          A szíved egy darabja itt marad, ugye jól gondolom?

-          Igen itt, de megígérem, ha hazajövök, magát is meglátogatom.

-          Én nem erre gondoltam.

-          Nem? – kérdezte meglepődötten Éva – hát mire?

-          Arra, akit itt hagysz és arra, akit magaddal viszel…

-          Akit magammal viszek?

-          Akit magaddal viszel. Aki benned él… aki a tied… akiről… - és az asszony elhallgatott.

Úgy érezte már túl sokat mondott ennek az ifjú teremtésnek, talán sokkal többet is, mint amit valaha bárkinek mondott volna…

-          Magdi néni! A férjével mi lett? Ő merre van? Magára hagyta mégis?

-          Nem, kedves, nem hagyott. Én hagytam el. Magányosan él ott, a régi házban.

Én jöttem el. Tudod, vannak ajtók, amelyeket be kell csukni, mert maguktól sosem csukódnak be. Vannak zsákok, amelyeket egyszer el kell hagyni, hogy „örökre” ne húzzanak le.

 

Éva még állt egy ideig az ablaknál, kis kabátját megigazította, kezét összekulcsolta maga előtt… Gondolataiba mélyedt, majd megcsókolta búcsúzóul az idős asszony fejét, megsimogatta és kilépett a házból. Csak ment a hűvös utcán és érezte, hogy neki ezt a történetet hallania kellett.

Kellett, - hogy tudja, hogy ha hazaért mit mondjon édesanyjának.

Észre se vette, de kezét pociján felejtve -  imádkozott…

 

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom