Piciny történések

ArnyekEsFeny•  2021. március 15. 11:44

A mosoly

A mosoly



- Fázom. Itt nagyon hideg van. Bárcsak tudnám, hol vagyok?

- Bocs, hogy ilyen hideg vagyok, de nézd a jó oldalát a dolgoknak. Ha itt vagy velem, én vigyázok rád.

- Nem értem. Olyan, mintha darabokra szakadtam volna. Mintha lenne egy-egy pillanat, amelyre nem is emlékeszem. Kiesett.

- Nem csodálom. Meghaltál.

- De akkor… most?

- Most itt vagy. Én vigyázok rád, hogy ahogy mozdulsz, nehogy bajod legyen.

- Bajom? Milyen bajról beszélsz? És egyáltalán te ki vagy?

- Hogy biztonságban dobbanj. Sokat dolgoztak rajta, hogy életet leheljenek beléd! Különben én vagyok… No, egyszerűen nevezzünk csak egy tálcának.

- De akkor én nem a mellkasban vagyok? Hogyan? Miért?

- Talán mert voltál szíves egy kicsit meghasadni? – mondta a tálca némi iróniával.

- Meghasadni? 

- Mi lenne, ha tartanál némi önvizsgálatot! Még én is látom, hogy darabjaidra hullottál. Azt is, hogy némely ered teljesen elmeszesedett. Itt-ott egy homályos folt… Nem is beszélve a hatalmas hasadékról, amely kettészel.

- Igen, igen. Az az ér akkor meszesedett így el, amikor belevetettem magam a munkába és…

- …és nem tudtad hol a határ. Mondd, neked nem szólt az agyad, hogy talán nem kellene mindent magadra vállalnod? 

- Dehogy nem! Szólt, de…

- … nincs semmi de! Tudod, volt már néhány agyhoz is szerencsém létezésem során. Tudod, mennyit panaszkodtak, hogy ők hiába adnak jelzéseket, a szív mindig önállóan dönt. Aztán jön a szívroham, a többiről nem is beszélve.

- Igen, szólt az agy, de én nem tudok úgy élni, ahogy ő mondja.

- Pedig kellene! – korholta betegét a tálca. – Mert azt hiszed, mindent neked kell megoldani. Nem gondolsz te magadról többet, mint kellene? 

- Miből gondolod? Hisz pont te mondtad, hogy mindent magamra veszek…

- De hol van benned Isten? A szakadást, a bevérzést, a ronggyá vált létedet, a megnagyobbodásodat látom. De hol rejted Istent magadban?

- A bal pitvarban. Itt van velem. Akárcsak a szerelmek, csalódások, a gyermekek, a sikerek és sikertelenségek…

- Ne is mondd tovább! Talán, ha kicsit nagyobb helyet adnál Istennek, néha még az agyra is figyelnél, akkor most nem beszélgetnénk.

- Akkor nem. – mondta megadóan a szív.

- Fájni fog.

- Már fáj. Mi történik?

- Megpróbálják összeöltögetni a szakadásodat. De ugye tudod, hogy a heg örökre ott marad.

- Sejtettem. Majd vigyázok. Nagyobb helyet adok Istennek és az agyra is figyelni fogok. Megígérem.

- Most pihenni fogsz. Aztán már nem találkozunk. Mondhatni, soha többet nem találkozunk, mert ha én érezni is foglak legközelebb, az már biztos, hogy beszélgetni már nem fogunk!

- Nem állsz velem szóba? Soha többé?

- Én szóba állnék, de te már akkor nem dobogsz…

A szív dobbanása lelassult. Mire újra feleszmélt, már nem lógtak ki belőle csövek, nem vakította a fény és nem fázott. Az agy szólítgatta, arra ébredt.

- Hogy érzed magad?

- Azt hiszem, jól vagyok.

- Fogsz már hallgatni rám?

- Fogok.

- Hát persze, hogy fogsz – mosolyodott el az agy, és az arc izmait is mosolyra igazította.

A sebész is észrevette a beteg arcán a mosolyt. Több órás fáradtságáért ez Isten ajándéka volt. Szokásától eltérően leült az intenzív osztályra szállított ember ágya mellé és csak nézte, nézte. Gondolt rá, hogy imádkozzon, de sose tette, így most nem tudta hogyan kezdjen hozzá. Ez a furcsa mosoly rabul ejtette.

- Megígértem – mondta a szív az agynak. – Muszáj, ha még dobogni akarok.

- Bizony, muszáj. – De az agy, magában pontosan tudta, hogy továbbra is csak önmagát fogja adni a szív minden esetben. Ha munkáról, ha játékról, ha szerelemről vagy szeretetről van szó, minden pillanatban. Neki, az agynak, arról kell majd gondoskodnia, hogy ezt a terhet a test többi része el tudja viselni. 

Szólni a szemnek, hogy többet lássa meg otthon a Bibliát, szólni a lábnak, hogy induljanak a templomba és szólni a fülnek, hogy legyen nyitottabb Isten szavára.


Az orvos arcát egy langyos fuvallat simogatta meg. Majd a beteg mosolygós arcára lehelt egy életerő-csókot - és reménykedve tova szállt…


ArnyekEsFeny•  2020. december 28. 17:06

CSOBBANÁS

A meleg szobában minden olyan jó. De akkor mégis… Honnan jön ez a mérhetetlen hideg?

Gondolataiba mélyedt és az elmúlt év történései, mint egy film, úgy peregtek agyában.

A legnehezebb dolog tükörbe nézni és azt észrevenni, amit ott látunk.

Ezt ő is tudta, így a tükör elé halvány világítást tett a lakásban, mintha a gyenge lámpa megszépíthetné a valóságot.

Az ablakon beszűrődő reggeli fény szelíden világította meg a kis szobát, nem akart neki több fájdalmat okozni.

Több már nem kell.

Végiggondolva az elmúlt időszak történéseit, küzdelmeit,

kudarcait, a folytonos várakozással töltött időt  – elég volt.

Mindened megvan! – mondta neki egy ismerőse, mikor egy szomorúbb napon saját lelkének egy szeletkéjét próbálta megosztani vele.

Igen, meg. Amit ember elérhet, azt elértem – gondolta, de valahogy ettől még nem lett jobb kedve.

Talán élni kellene…

Talán.

Felöltözött, jó melegen, mert a hideget sosem szerette. Már csak azt nem tudta, hogy azt a valamit, ami ott belül van valahol a mellkas mélyében, azt hogy kellene felmelegíteni.

Ennyit nem ér az egész! – gondolta, és kilépett az ajtón.

Mintha egy kijózanító pofon várta volna, úgy csapott a hideg szél az arcába.

Ha elindultam, hát megyek. A „ma már mindegy” érzése kerekedett egész lényén úrrá és ment.

Cél nem volt, csak az út.

De hogy merre, hová? – nincs jelentősége, maga se tudta.

 

Egy templomhoz érkezett. Szép volt a tér, előtte üresek a padok. Emlékeiből előtört egy régi prédikáció, melyben azt mondta a pap: „Isten szeretetét valóságban megtapasztalhatjuk abban, ahogy a társunk szeret minket”. Ez mélyen a szívébe vésődött. Azóta is sokszor gondolt arra, hogy Isten őt miért nem szerette soha, miért nem szereti.

Mi rosszat tett, hogy ezt a szeretetet ő soha nem tapasztalhatta meg?

Többször próbálkozott, semmit nem kért, semmit nem várt, csak önzetlenséget, csak hogy megtalálja a saját másik felét – ahogy ezt Isten minden embernek megígérte.

A társadalom, az emberek, már régen kivetették, megszólták. De ő nem adta fel…

A ma reggel viszont annyira más.

Nem tudni mitől, talán az a furcsa nyomás ott benn…

Tovább lépkedett.

A híd, amelyet annyira szeretett, most nem tűnt másnak csak egy halom ócska vas szerkezetének, amelyen át a szél karcsú táncot lejt. Csipkelődő hangulatában bele-belemar az ember arcába, megtépi ruháit.

A híd és a város üres volt. Ő így érezte.

Tűz jegyben született, így a víz látványa mindig megnyugtatta, lelkét simogatta. Tudattalanul is idehozták lábai, a megnyugvást keresve.

A híd közepén megállt, rozsdás korlátját szorongatva a mélybe nézett.

A korlát mintha megingott volna kezének szorításától.

A kavargó víz egyik pillanatban húzta magához, a másikban taszította.

Amikor otthonról elindult, semmit nem tervezett, csak hogy sétál egyet, feladja a szoba kényelmét, hogy teste és lelke ugyanazt érezze: a hideg ölelést.

Remélte, a friss reggel megteszi hatását…

Megtette.

Győzött a mélység.

 

A járó-kelők egy csobbanásra lettek figyelmesek. Az egyik megjegyezte: „valami beleeshetett a folyóba” – majd ő és a párja tovább mentek. Egy kerékpáros még látott egy sálat lebegni a vízen, s arra gondolt:” hogy milyen kellemetlen lehet, ha valakinek letépi a szél a nyakából a sálat, hiszen a ma reggel valahogy  o ly a n  hideg” – de egy kutyát kellett éppen kikerülnie és tekert tovább…

 

… és valóban, a híd és a város üres

lett…

 

 

ArnyekEsFeny•  2020. december 28. 16:53

Álnok álom

 ÁLNOK ÁLOM

.

Történetünk szereplői a messzi Amerika furcsa és számunkra érthetelen világába repítenek bennünket. Oda, ahol létezik minden olyan, amiről nekünk, itt, fogalmunk sincs. Itt nincsenek hamis szavak, nem ringatunk hiú ábrándokat - hiszen megélhetési gondjaink mindent felüírnak. A szerelemben, a munkában nincs se álnokság, se hiszékenység, se háború. Mi békében és mindig tisztességesen éljük életünket. Nem használjuk embertársunkat sem ugródeszkának, sem pedig létrának vágyaink beteljesüléséhez. Nem addig vagyunk barátságosak amíg csupán szükségünk van rájuk. Nem kívánunk a másik fényében fürödni, nem jutunk tisztességtelen előnyőkhöz csak mert nőiességünket, esetleg férfiasságunkat használjuk a csúcsrajutás eszközeként. Olyan messze áll tőlünk, hogy légvárakból építsünk igaznak tűnő palotákat, hogy egészen Amerika egy kis szegletéig kellett utazni egy kis "tanulmány-útra".
.
Egy francia sanzon New Orleansba
.
Az első pillantás amit Miranda és Viator megéltek, meseszerű volt. Mintha Edit Piaf „Rózsaszínű álom” sanzonját róluk énekelné. Viator jóképű férfi volt, laza, ha kell férfiasan távolságtartó, kellemes mély hanggal. Látszott rajta, hogy semmit nem kell tennie, a nők bomlanak érte. Miranda is okozott megjelenésével némi feltűnést, de élete közel se volt olyan kalandokkal átszőtt, mint Viatoré. Ő sokáig volt a hétköznapok szürke harcosa – legalább is ezt gondolta magáról. Később, sok-sok évvel később egy-egy ifjúkori ismerőssel folytatott beszélgetésből tudta meg, hogy őt mindig a „megközelíthetetlen” Mirandának tartották. Bár szívesen udvaroltak volna neki, kisugárzása épp oly távolságtartásra kényszerítette az erősebbik nemet, mint amennyire vonzotta is őket. Túl szabad és önálló – gondolták Mirandáról, s ő így vált igazi rabbá. Viator kalandos élete során megszokta a függetlenséget, a saját feje után ment és legkevésbé tűrte el, hogy bármiben is irányítsák. Élete már-már felelőtlennek is tűnt sokak szemében, - ezt története régi szereplői sokszor szemére is vetették, - de úgytűnt, hogy gitárjátékával mindenkit elvarázsol. Így maradt a nők szemében a vágyott és imádott pasi.
.
Az egyedi hangzás.
.
Miranda régebben is hallott Henriettről, zenéje vonzotta, de a klub ahol az énekesnő időnként fellépett, számára ismeretlen volt. Erőt vett magán és egy barátját Gébet is rávette, hogy menjenek és hallgassák meg az új technikával daloló Henriettet. A klub egy eldugott kis utcában volt, onnan szűrődött ki a zene. Géb és Miranda érdeklődéssel és kellő elragadtatással léptek be a fülledt helyiségbe. A koncerthez már hangoltak a zenészek, majd felvezetőként Viator lépett a színpadra. Boldog mámorral mutatta be közönségének Henriettet, aki New Orleansba csak e klub koncertjeire jön. Nashvile nincs közel, de a zene városában koncertet adni maga a megvalósult álom! Viator a szünetben néhány szót szólt Mirandához, majd a koncert végén még meghívta őt a következő programra is.

A beszélgetések egyre hosszabbak lettek, vonzalmat ébresztettek Mirandában is a sármos férfi iránt. Viator szavai varázslatosak voltak. Miranda éppen új életének első lépéseit próbálgatta, így törékeny lelkére minden szép dallam gyógyírként hatott. Nem volt fogalma a gitáros életéről; hogy családja van, kis gyermekkel, szeretője (Henriett) teljes odaadással… Csak úszott a zene és a szép szavak hátán.

Viator számára is újdonság volt Miranda lénye. Vonzotta és meglepte, hogy ő az a nő, akit nem lehetett néhány órán belül térdrekényszeríteni, aki szégyenlős pirulással fogadja a mámorító szavakat. Azzal nem számolt, hogy Miranda komolyan veszi szavait, mozdulatait, hogy hinni fog benne. Még akkor is töretlen hittel és egyre erősebb szerelemmel fordult felé, amikor tudomást szerzett a férfi családjáról. Mint eddig mindent, Viator erre is adott magyarázatot. A nézés, ahogy Mirandát nézte, a szavak amelyeket mondott, mindent feledtettek. Miranda megszűnt megközelíthetetlennek lenni, már csak csupasz és levetkőztetett lelkével állt a férfit csodálva. De így a történet, még mindig túl szép lenne, a rózsaszínű álom még magával ragadott mindenkit, aki őket együtt látta.
.
És a jóindulatú levelek
.
Egy reggel Mirandát a postaládájában Henriett-től kapott levél várta. Az énekesnő beszámolt neki Viatorral folyó kapcsolatáról, köztük lévő szerelemről. Mirandával forgott a világ. Becsapottnak, meghurcoltnak, megalázottnak érezte megát. A férfi persze erre is megnyugtató választ adott, szakított az énekesnővel, majd feleségül kérte Mirandát. Miranda boldog volt, bár szerelmes homályából nem látta, hogy apróbb akadályok, mint egy-két válás és egyebek még lehetetlenné teszik a frigyet, de mit lehet tenni egy szerelmes nő nem gondolkodik(!?). Kis idő elteltével újra jött levél Miranda címérere, amelyben az énekesnő gúnyolta, és közös kalandjaikról számolt be – megint. Viator őrjöngött, Miranda megbénult a hallottaktól. Könnyeket csak Henriett hullajtott - mesterien - és Mirandát újabb levelében beavatta a gitáros minden „aljas” titkába.
.
Egy álom foszlani kezd.
.
A férfit elhagyta asszonya. Ő maga se gondolta, hogy ez ennyire meg fogja viselni. Minden - más megvilágításba került. Maradt az életet adó gyermek Viator számára, akiért még érdemesnek látta felkelni a napot. Élete minden szereplőjével vagdalkozott, szinte mindenkit elmart magamellől. Bánatában hatalmas koncertet szervezett, melyre főatrakciónak meghívta Henriettet, hisz amit ő tud, azt nem tudja más. Mirandával újra és újra megfordult a világ, de feltétel nélküli szeretetével vette körül a férfit.

A férfi lassan kiheverte bánatát. Az énekesnő énekelt. Aztán megint és megint, ott, a klubban. Csak Mirandában tört meg valami. Egy napon arra kérte szerelmét, ne hívja Henriettet többé énekelni, de a hálóként mindent átszövő dallamok ellen nincs mit tenni.

A baráti levelek, telefonhívások természetesen nem maradtak el. Beszámolók a gitárosról és az énekesnőről, a férfi izgalmas és kevésbé izgalmakkal teli életéről. Így Miranda kis idő elteltével már azt is tudta, amit egyáltalán nem akart tudni. Tudta, hogy mit mondott és gondolt szerelméről az útra kelt asszony, hogy milyen trükkökkel és technikákkal került az énekesnő a zene városába, New Orleansba… Minden hiába.

Viator nehéz napokat élt át. Neki is segítettek a barátok és Miranda minden mozzanatáról beszámoltak. Az énekesnő csodálatos megértéséről biztosította, újabb és újabb ötleteivel támogatta. Már legkevesebb gondja a nők folytonos zaklatása volt. Odavolt a csodálatos hangért. Bántotta, hogy Miranda ezt nem érti meg, hogy csupán magának akarja minden percét, gondolatát. Lassan más szemmel nézett rá. Már nem dobogott hangosan a szíve és a testét sem töltötte el a vágy, ha a közelébe került. New Orleansban megfagyott minden. Úgy érezte olyat vár el tőle Miranda, amihez nincs se joga se köze. Henriett énekelt, Viator hallgatta.

Miranda szeméről lassan, de nagyon lassan lehullott a rózsaszínű köd. Már valóságban látta a füstös klubbot, már tisztán hallotta a hamis hangokat a gitáros játékában. Nem ringatta magát illuziókban, a töredezett lépcsőkön haladt felfelé, a fényre. Nem akart magának hazudni, így most az ő szeméből hullott egy-egy könnycsepp. Gyémántként koppantak a kopott lépcsőn.
Maga sem értette, de nyugalom és boldogság járta át a szívét. Csak arra tudott gondolni, hogy ő mennyi szerelmes ölelést kapott. De azt is tudta, Viator ennél többre soha nem lesz képes. Szerelme nem több, mint egy hullávasút.
Tudta, Henriett mindent megtett, - és megtesz - hogy New Orlansba jöhessen, a sikerért, a hírnévért. Még Nashvile-i családját is ott fogja hagyni - csak idő kérdése az egész.

Henriett pedig boldognak érezte magát, hogy kitartásával végső céljához közelebb került. Gyöztesnek pedig azért, mert úgy érezte, hogy Mirandát végre megsemmisítette. Övé most minden...

... a hűvős klub, a hamis hangokon megszólaló dallam, a gitár gitárosával és a hely New Orlansban...
.
De mint tudjuk, ilyen csak Amerikában van.






























 

 

ArnyekEsFeny•  2020. július 28. 10:45

Örökre

-         Én még fázom. Hűvös a reggel – mondta a Kavics.

-         Nem látszik rajtad, csak úgy csillogsz!

-         Fényesnek látsz? – kérdezte a Kavics.

-         Fényes vagy és gyönyörű. Szívesen lennék olyan, mint te.

-         Nahát! Én azt gondoltam nálad szebbet még nem is láttam itt a kertben – válaszolta a Kavics, majd halkabban folytatta. – Ma olyan elmélkedős hangulatban vagyok. Ma még azon is elgondolkodtam, mit keresek én itt a fűben. Ha eltűnnék, lenne-e aki észrevesz. Hiányoznék-e valakinek?

-         Érdekes kérdések – felelte beszélgetőtársa. – Én szerettem volna még világot látni, kicsit csillogni, mosolyt csalni az emberek arcára…

-         Hogy kerültél ide? Még sosem láttalak? – kérdezősködött a Kavics.

-         Nem tudom. Azt sem tudom ki vagyok és mi vagyok. egyet tudok, illetve azt sem tudom, csak valahogy úgy érzem ez az igazság…

-         Mi lenne a te igazságod? – kíváncsiskodott a Kavics.

-         Az igazság az, hogy én soha sehová nem illettem. Mintha nem is lenne helyem ebben a világban. Ha eltűnnék, szerinted lenne, aki egyáltalán észrevenné?

-         Azt, hogy nem illessz ide a kertbe, azt bizonyosan tudom, de hogy hová tartozol és hol lenne a helyed, arra nem tudok válaszolni. Én sok utat bejártam mire idekerültem. Voltam hatalmas folyamok habjai között, láttam fickándozó halakat, mostak, ráztak, válogattak mire egyszer ebbe a kertbe hoztak.

-         Milyen jó neked! Volt életed, voltak kalandjaid, láttál világot. Én csak egy dobozra emlékszem. Arra sem, hogy ide hogy kerültem, bár, valahogy mindig idegennek éreztem magam ebben a világban.

-         Furcsa, pedig ahogy a Nap felszárította a harmatot, nekem elillant a fényességem, de a tiéd! Most még százszor ragyogóbb vagy, mint mikor beszélgetni kezdtünk.

-         Hmm. Soha nem éreztem magam ragyogónak… Talán, ha egyszer éreztem volna, ma boldogabb lennék! Csak azt éreztem, hogy soha nem ott vagyok, ahol helyem lenne…

A következő percben nyílt a kertkapu és valaki gereblyézni kezdte a gyepet.

-         A gyerekek széttúrták a sódert, összehúzom a kavicsokat, hogy le tudd nyírni a füvet – mondta egy asszony és nagy figyelemmel nézte a szétszóródott kavicsokat, húzta őket egy kupacba. Aztán lehajolt és a fiához lépett. – Nézd mit találtam! Egy csodaszép üveggolyó – majd a gyermek kezébe tette.

-         De szép! – örvendezett a gyermek, a Nap felé tartotta és gyönyörködött benne. – Színes és olyan csillogó, amilyet még sose láttam!

-         Ó, talán most helyem lesz ebben a világban! – gondolta magában az üveggolyó – talán most…

A gyermek egy ideig csodálta, - az üveggolyó csak úgy szórta a fényt -, majd a zsebébe tette és vidáman indult játszani a társaival. Az üveggolyó boldog volt, elégedett és ez olyan melegséggel töltötte el, hogy elszendergett. Már csak arra ébredt, hogy zuhan. Nem tudta hol van, mi történik vele.

-         Nem baj – gondolta magában – de volt egy pillanat az életemben amikor a fényesség amit adni tudtam, mosolyt csalt a gyermek arcára! – majd békésen eltűnt a pocsolya mélyében – örökre.

A gyermek, otthon vette észre, hogy kedvelt játékszerét pont a lyukas zsebébe tette. Kicsit elszomorodott, de mivel ötlete se volt, hogy hol keresse, belenyugodott. Néha még gondolt arra a ragyogásra, de pár nap múlva már csak a kerékpározás kötötte le.

 

Esős nyár volt, és boldogan gurultak át minden pocsolyán…

ArnyekEsFeny•  2020. június 26. 23:54

Napi gondolat - Addig kellesz

Ma csupa borongós gondolat lepett meg. Talán, mert az eső is esett, talán, mert új élet kezdetén vajúdok - nem tudom. Eszembe jutott az is, hogy a karantén átgondolásra késztette az emberi kapcsolatok értékét. Egyik barátom jegyezte meg, hogy mennyien elfelejtették, hogy telefon is létezik a világban, többen érezték úgy, hogy teljesen magukra maradtak. Halkan, csendben jegyzem meg, hogy igaza van...

Akire éppen nem volt szükség, attól még azt is "elfelejtettük" megkérdezni, hogy van, mi van vele, egyáltalán létezik-e még? Fura dolog ez az "emberi kapcsolatok" néven nevezett valami. Addig kellesz, amíg adni tudsz. Nem csupán az anyagi juttatásokra gondolok, nem arra, hogy valaki bevásároljon, hanem a többire is. Addig kellesz, amíg jó hallgatóság vagy a lelkigondok, fájdalmak idején, amíg várható tőled némi jó szó -persze ellenvetés nélkül. Itt egy szív rezdülés, egy néhány gondolat, egy beszélgetés - és ennyi amit idődből, lelkedből adsz. Megfizethetetlen, megismételhetetlen és egyedi.


Addig kellesz, amíg felhajtod a ruha alját, amíg megpucolod az ablakot, amíg levágod a füvet...

Már nem kellesz, ha rád is kell figyelni, ha gondod van, vagy ha nem csak neked kell hallgatnod...

Válaszra, esetleg jó szóra ne is számíts. 

A telefon nem működik, a fész halovány...

De ha minden eltűnt, te hol leszel?

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom