Piciny történések

Szerelem
ArnyekEsFeny•  2023. március 8. 23:33

"MAGA AZ ÉLET"

„Maga az élet”

.

János és Ilonka már gyermekkoruktól ismerték egymást. Egy osztályba jártak az általánosba, így hosszú évek múltán a 40 éves osztálytalálkozón újra találkozhattak. János, mint a többiek beszámolt életéről, házasságáról, gyermekeiről, és jómenő vállalkozásáról. Ilonka elbűvölten nézte a férfit, akiről iskoláskorukban egyáltalán nem gondolták – és nem sugallták a pedagógusok sem, - hogy sikeres üzletember lesz. Ilonka éppen negyedik válására készült, kissé belefásulva örökös párválasztási kudarcaiba. Még el is mondta Jánosnak és a többieknek, hogy életébe gyermekei adták a folytatáshoz az erőt. Szerencsésen teljesült vágya, a kereskedelemben helyezkedett el, ahogy azt már kisiskolás korában is megálmodta.

Aztán néhány év, néhány osztálytalálkozó, amelyeken hol János, hol Ilonka nem vett részt. Majd az Ötvenedik! Végre ott volt János is és Ilonka is. János kissé deresedett és mintha nem lett volna olyan vidám, mint tíz évvel előtte. Ilonka megfáradtan, de reménnyel nézve a jövőre. Beszélgetni kezdtek. Kiderült, hogy János nyolc éve elvesztette feleségét egy autóbalesetben, majd életévé vált a munka, amelybe mára belefásult. Ilonka számolta az éveket, hogy mikor mehet végre nyugdíjba, - talán addig még nem törlik el a „nők negyvennel” nyugdíjba vonulás lehetőségét. Könnyed, vidám délutánt töltöttek együtt.

Búcsúzásnál, lelkesen megfogadták, hogy napi kapcsolatban maradnak.

János már másnap hívta Ilonkát, hogy együtt kávézzanak.

A kávézás jó hangulatban a jövőbe vetett hittel, némi sétával a közeli parkban, apró csókkal búcsúzásnál végződött.

Mindkettőjük gyermekei már önálló életet éltek, egy-egy unokával megfűszerezve a napjaikat. Ilonka sokat beszélt terveiről, amelyeket a nyugdíjas években szeretne megélni, megtenni. Kisebb utazgatások, színházba járás, könyvek olvasása, egy-egy táncos délután volt terveibe, amelyeket most Jánossal is megosztott. Jánosnak kimondottan tetszettek Ilonka tervei, hisz az ő életéből is sok vidámság helyét foglalta el a munka. Titkon arra gondolt, hogy vállalkozását átadja fiainak, ha Ilonka elmegy nyugdíjba, hogy minél több boldog időt tudjanak együtt tölteni. Ő már tudta, amit sokan csak nagyon későn tanulnak meg: a pillanat, amelyben élünk, nagyon értékes; a szeretet, amelyet kapunk, pénzben nem mérhető.

Úgy érezte új esélyt kapott a sorstól, s hogy ezt Ilonka Istennek tulajdonította, számára nem okozott gondot. Ilonka eltervezte, hogy mit fog a nyugdíj első napjaiban megtenni, végre nem kell arra figyelni, hogy meddig vannak egy rendezvényen – másnap pihenhet. Eltervezte, hogy új függönyt varr a nappalira, hogy rendezi át a hálószobát, milyen virágokat ültet a kertbe…

Jánost boldoggá tette Ilonka tüzes természete, boldogan segédkezett álmai megvalósításában. „Ilonka, maga az élet” – gondolta sokszor, bár néha nehezen bírta a pörgést szerelmével.

Végre eljött a nap, a tavasz első napja is egyben.

Ilonka végre otthon maradhatott. Jánossal rögtön megszerveztek egy hosszú hétvégi programot és nem csak álmodták, de el is mentek. János terveinek megfelelően István fiát egyre jobban bevonta a vállalkozás ügyeibe, ő pedig sietett Ilonkához. Amíg Ilonka a függönyt varrta, ő a kiültetendő virágoknak ágyásokat készített. Aztán elmentek a kertészetbe és apró kék virágokat vettek. Egy-két sárga és piros virág is bekerült a kosárba. Feltöltötték virágfölddel az ágyásokat, és úgy ültette Ilonka a kerti növényeket, hogy minden hónapban legyen, amelyik virágba boruljon. János a nyár vége felé Ilonkát meglepte egy kerti hintával, melyben esténként megpihenhetnek.

A nyár forró volt, s bár ők túl voltak már sok érzelmen és tapasztalaton, úgy merültek bele szerelmükbe, hogy aki látta őket, – meghatódottan mosolygott. Szépek voltak együtt, boldogok. Ahol csak lehetett táncra perdültek, így hagyva nyomot az őket együtt látó emberekben.

Az első tavasz, az első nyár, amelyet Ilonka a megérdemelt pihenéssel és álmai megvalósításával töltött. János karácsonyra tervezte, hogy fiának végleg átadja munkáját.

Augusztus vége volt. János, a lemenő nap fényében megérkezett Ilonkához. Ő a kertben az illatozó virágok között hintázott. János a hintaágyhoz lépett, majd megsimogatta a Kedves arcát. Ilonka mosolygott. Mosolygott és pihent ,- örökre pihent-, a virágzó kert ölelésében…

János karácsonyra egy olasz utazást adott a fiának és annak feleségének. (Ő tovább dolgozott.) Azt az utazást, amelyet már júniusban lefoglalt, hogy meglepje vele Ilonkát karácsonyra.

.

János többé nem ment az osztálytalálkozóra…

ArnyekEsFeny•  2022. november 19. 11:56

Egyik-másik

Egyik-Másik

.

A szoba nyirkos és sötét. Tulajdonképpen ez az egy helyiség maga az egész lakás – szoba, konyha, nappali. Na jó, a fürdőszoba le van választva. Parányi. A belső udvar melyből nyílik, szinte rátornyosul az ablakra.

Nekik nem kell több. Boldogok, mert szerelmesek. Ma nincs másra szükségük, az is maga a Mennyország, hogy ketten lehetnek – csupán ketten.

A szoba nyirkossága mintha fülledt meleget adna, szürkesége rózsaszínben tündököl, sötétsége a szerelem pajzán örömeit rejtegeti számukra.

A titkok felfedezésre várnak, a csend arra, hogy megtörjék.

Egy napon az Egyiküknek feltűnt, hogy a szoba nyirkos. Megpróbálták a szobát kifűteni, szellőztetni… Egy ideig újra jó volt.

Egy napon a Másikuknak feltűnt, hogy a falak szürkék és nem rózsaszínűek. Festeni akart, de a párja ebben nem volt partner.

Kis idő elteltével a sötétség nem a boldog rejtettséget adta számukra, hanem az örökös egymásba botlás okozója lett.

Az ajtó, melyen egykor nevetve léptek be, minden nyitáskor magába rejtette a magányos várakozást – amiben az Egyikük töltötte életét. Másikuk szabadságvágyát nem lehetett a valaha boldog szobába zárni. Megnyílt a hideg pokol, saját ördögével, saját purgatóriumával.

Aztán jött a Halál. Egyikük kiköltözött.

A szoba megnőtt.

Kellő szellőztetés után és miután lekerültek a drapériák, a beszűrődő fény árnyékot rajzolt a fehérre festett falakra.

De hiába lettek a falak fehérek…

…az árnyak örökre ott maradtak.

ArnyekEsFeny•  2020. március 15. 11:22

BICEGŐ

Bicegő

 

Csak ültek egymással szemben. Olyan volt minden perc, mintha soha nem akarna véget érni, mégsem siettek.  Felemás érzések kerítették Őket hatalmukba.

Beszélni, vagy nem beszélni…

Ha bármit is mondanának, csak bántás lenne. Így a csend reményteljes pillanatait ragadták meg, és azt, hogy végre kettesben lehetnek. De valami megfagyott.

Méghozzá bennük: a jelen. Nincs kiút. Itt egy beteg házastárs, ott egy haldokló  idős, (nagyon idős) édesanya…

Lehet, hogy későn találkoztak? Lehet, hogy jobb lett volna, ha soha nem lépnek be abba a kávézóba?

Lehet.

Most, ahogy egymással szemben ültek a könyvtárban a színes újságok olvasását mímelve, néha egymáshoz ért a könyökük.

Máskor szorosan egymás mellé húzódnak, hogy szinte együtt lélegezzenek abban a néhány lopott percben is, aztán egy-egy könyvvel a kezükben még hosszú sétákat tettek, hogy addig is tudjanak beszélgetni.

Ma valahogy ez se ment. Mi törött el? Mi vált reménytelenné? – semmi, szerették volna hinni, de nem tudták…

A sarkon egymás szemébe néztek… aztán félre… fél ölelés, fél apró pici csók… és majd…

*

A következő találkozásnál kicsit jobban ment. Valami ott lebegett közöttük, de még mindig nem ragyogtak olyan fényesen a régi csillagok…

És mégis…

Nem tudták miért, de úgy érezték, hogy ott kell lenni, együtt kell lenni!

Ha ma még szürke is az égbolt, Nélküle még szürkébb lenne!

Pedig nehéz, szinte lehetetlen…

Két idős ember, élete alkonyán. Az ifjak szemével nézve ők már túl vannak mindenen, főleg a szerelemen. Nekik már ez nem jár!

Túl vannak az élet többfordulós játékán, s győztest mégsem hirdetett még sem az élet, sem a halál.

Nem történt más, csak egyre több és több akadály került közéjük. Tulajdonképpen már mindent tudnak egymásról, és mindent megbeszéltek egyszer.

Ma is csak arról tudnának beszámolni, hogy melyik gyógyszertár, melyik diéta, és mennyi lepedő, - s mennyi mással töltött (felesleges) idő.

Nekik nem adatott meg a gondtalan és boldog jövő. Nekik csupán az unokák és a rokonok fitymáló grimasza jutott, s hogy naponként szembesüljenek sorsuk kilátástalanságával.

Mégis az a néhány könyvtári perc. Az a néhány perc volt maga az élet. Néha ugyan hűvösebb, de akkor is a MINDENT jelentő hűvös percek.

S a könyvtár látogatás után az a néhány lépés (vagy ha volt rá mód kicsit több is), hogy beszélgetni tudjanak minden olyan dologról, ami mindkettőjüknek fontos. Könyvekről, filmekről, zenéről, táncról…

De hogy lehet úgy boldog fecsegésbe kezdeni, ha fátyol borítja a fényes napokat?

Így a csend lett lassan a legjobb barátjuk.

Mit is tehettek volna? A lelkük ugyan összeért, a gondolataik egymásról szóltak, de azokban a gondolatokban se a betegségtől, se a haláltól nem lehetett jelen a boldogság.

Az valahol külön úton járt, mondhatni bicegett.

ArnyekEsFeny•  2020. február 14. 10:10

ÉN, KIRÁLYNŐ VAGYOK (február 14.)

Levél annak, akinek írtam (február 14.)


Felvetődik bennem a gondolat, hogy mit is jelent a mai nap. Bálint napja van, s ez, évek óta a "szerelmesek" ünnepe. Ugyan miért?

Ma vagyunk szerelmesek? Az év többi napján hivatalosan is elfelejthetjük azokat akiket egyébként szerelemmel tudnánk szeretni? Vagy ma mindenképpen meg kell mutatni, hogy ez az érzés még van, még létezik?

Hát mutassuk meg...

... és eljön a holnap.

Újra hazudni, csalni, és elhanyagolni lehet, akinek ma szivecskét veszünk, vagy hatalmas virágcsokrot. Megkarcolhatjuk, eltaszíthatjuk magunktól, mert  ma mindent rendbe lehet hozni?

Nem hiszem, hogy vannak férfi és női jellegzetességek, inkább abban, hogy ugyan teljesen mást gondolunk dolgokról, de érzékeny és érzéketlen egyaránt lehet akár a nő is, és akár a férfi is.

Az aljasság, a gonoszság sem kisajátítható nemenként, de még a figyelmetlenségből "elkövetett" bántás sem. És mindehhez elég egy gesztus? Nem nem elég, de mi tagadás, jól esik! 

Aztán megint jöhetnek a szürkés hétköznapok? 

Ezeken a napokon várjuk legjobban, hogy ránk süssön a Nap! Ezeken a szürke hétköznapokon minden szál virág egy világot jelent, minden jó szó egy simogatás, egy mosoly szerelmi vallomás.

Nem tudok és nem is akarok állásfogalni abban, hogy jó-e hogy - aránylag új szokásként - beférkőzött ünnepeink sorában a SZERELEM ünnepe.

Bizonyára jó, hogy ilyenkor akár adhatunk annak is valami apró jelzést érzéseinkről,  akinek egyébként talán soha.

Bizonyára jó, hogy ... és itt kicsit megakadtam, mert hirtelen annyi gondolat tódult agyamba és szívembe, hogy csak a kérdés maradt meg bennem: csak ma?

... talán, legalább ma!

Aztán itt vannak (és ott, mindenütt,) akik magányosak. Ők bizton bezárják ma az ajtót, nem tudnak kilépni az ajtón, mert ma egyedül kilépni nem is olyan jó érzés. Pedig még mindig jobb, mit azoknak, akik - "papírforma szerint" - nem magányosak, de a valóság teljesen más. Élnek egymás mellett szeretetlenségben, csalódásban, és az örök bizonytalanságban, mert valahol, valamikor ez így megkövesedett...

Aki magányos, még lehet reménye, hogy párra lel, akár a mai napon...

Ők, akik páros magányuk fájdalmas életét hordozzák hátukon, ők ma a mosolytalanok. A megbélyegzettek, a sebezhetők.


Ami a Bálint napot illet...

Ha csak annyit teszel meg, hogy ma nem bántasz meg senkit, már többet tettél, mint az, aki mértéktelen ajándékokkal lepi meg "kedvesét", mert "illik". (Aztán kőpokol lángol lelkében.)

Ha csak annyit teszel meg, hogy nem irigykedsz és gonoszkodsz csupán azért, mert látod, hogy két ember szereti egymást, - már többet tettél, mint gondolnád.


Én nem tudok szeretet nélkül élni. A szeretet minden formája felemel, bíztat, erőt ad és mosolyt. Ha meglopnak, fáj, és nagyon (sajnos nagyon-nagyon) sokáig bánt és jéggé vállik bennem minden. Ha ezzel elűzöm is akit szeretek - akkor sem tudok más lenni. Nem tudok csak úgy "átlépni" szavakon, mozdulatokon, tetteken. Még akkor se, ha ezzel önmagam sebzem meg, talán jobban, mint mást...

Ilyen vagyok, ilyen...

Ha tudsz, így szeress, 

ha nem, most szólj! 

Mit magamban hordozok, rejtett emlék-képeim, valós, vagy valósnak vélt tűskéimet méltósággal viselem.


Mert tudom:

én Királynő vagyok!


... és te ki vagy?