Piciny történések

 ÁLNOK ÁLOM

.

Történetünk szereplői a messzi Amerika furcsa és számunkra érthetelen világába repítenek bennünket. Oda, ahol létezik minden olyan, amiről nekünk, itt, fogalmunk sincs. Itt nincsenek hamis szavak, nem ringatunk hiú ábrándokat - hiszen megélhetési gondjaink mindent felüírnak. A szerelemben, a munkában nincs se álnokság, se hiszékenység, se háború. Mi békében és mindig tisztességesen éljük életünket. Nem használjuk embertársunkat sem ugródeszkának, sem pedig létrának vágyaink beteljesüléséhez. Nem addig vagyunk barátságosak amíg csupán szükségünk van rájuk. Nem kívánunk a másik fényében fürödni, nem jutunk tisztességtelen előnyőkhöz csak mert nőiességünket, esetleg férfiasságunkat használjuk a csúcsrajutás eszközeként. Olyan messze áll tőlünk, hogy légvárakból építsünk igaznak tűnő palotákat, hogy egészen Amerika egy kis szegletéig kellett utazni egy kis "tanulmány-útra".
.
Egy francia sanzon New Orleansba
.
Az első pillantás amit Miranda és Viator megéltek, meseszerű volt. Mintha Edit Piaf „Rózsaszínű álom” sanzonját róluk énekelné. Viator jóképű férfi volt, laza, ha kell férfiasan távolságtartó, kellemes mély hanggal. Látszott rajta, hogy semmit nem kell tennie, a nők bomlanak érte. Miranda is okozott megjelenésével némi feltűnést, de élete közel se volt olyan kalandokkal átszőtt, mint Viatoré. Ő sokáig volt a hétköznapok szürke harcosa – legalább is ezt gondolta magáról. Később, sok-sok évvel később egy-egy ifjúkori ismerőssel folytatott beszélgetésből tudta meg, hogy őt mindig a „megközelíthetetlen” Mirandának tartották. Bár szívesen udvaroltak volna neki, kisugárzása épp oly távolságtartásra kényszerítette az erősebbik nemet, mint amennyire vonzotta is őket. Túl szabad és önálló – gondolták Mirandáról, s ő így vált igazi rabbá. Viator kalandos élete során megszokta a függetlenséget, a saját feje után ment és legkevésbé tűrte el, hogy bármiben is irányítsák. Élete már-már felelőtlennek is tűnt sokak szemében, - ezt története régi szereplői sokszor szemére is vetették, - de úgytűnt, hogy gitárjátékával mindenkit elvarázsol. Így maradt a nők szemében a vágyott és imádott pasi.
.
Az egyedi hangzás.
.
Miranda régebben is hallott Henriettről, zenéje vonzotta, de a klub ahol az énekesnő időnként fellépett, számára ismeretlen volt. Erőt vett magán és egy barátját Gébet is rávette, hogy menjenek és hallgassák meg az új technikával daloló Henriettet. A klub egy eldugott kis utcában volt, onnan szűrődött ki a zene. Géb és Miranda érdeklődéssel és kellő elragadtatással léptek be a fülledt helyiségbe. A koncerthez már hangoltak a zenészek, majd felvezetőként Viator lépett a színpadra. Boldog mámorral mutatta be közönségének Henriettet, aki New Orleansba csak e klub koncertjeire jön. Nashvile nincs közel, de a zene városában koncertet adni maga a megvalósult álom! Viator a szünetben néhány szót szólt Mirandához, majd a koncert végén még meghívta őt a következő programra is.

A beszélgetések egyre hosszabbak lettek, vonzalmat ébresztettek Mirandában is a sármos férfi iránt. Viator szavai varázslatosak voltak. Miranda éppen új életének első lépéseit próbálgatta, így törékeny lelkére minden szép dallam gyógyírként hatott. Nem volt fogalma a gitáros életéről; hogy családja van, kis gyermekkel, szeretője (Henriett) teljes odaadással… Csak úszott a zene és a szép szavak hátán.

Viator számára is újdonság volt Miranda lénye. Vonzotta és meglepte, hogy ő az a nő, akit nem lehetett néhány órán belül térdrekényszeríteni, aki szégyenlős pirulással fogadja a mámorító szavakat. Azzal nem számolt, hogy Miranda komolyan veszi szavait, mozdulatait, hogy hinni fog benne. Még akkor is töretlen hittel és egyre erősebb szerelemmel fordult felé, amikor tudomást szerzett a férfi családjáról. Mint eddig mindent, Viator erre is adott magyarázatot. A nézés, ahogy Mirandát nézte, a szavak amelyeket mondott, mindent feledtettek. Miranda megszűnt megközelíthetetlennek lenni, már csak csupasz és levetkőztetett lelkével állt a férfit csodálva. De így a történet, még mindig túl szép lenne, a rózsaszínű álom még magával ragadott mindenkit, aki őket együtt látta.
.
És a jóindulatú levelek
.
Egy reggel Mirandát a postaládájában Henriett-től kapott levél várta. Az énekesnő beszámolt neki Viatorral folyó kapcsolatáról, köztük lévő szerelemről. Mirandával forgott a világ. Becsapottnak, meghurcoltnak, megalázottnak érezte megát. A férfi persze erre is megnyugtató választ adott, szakított az énekesnővel, majd feleségül kérte Mirandát. Miranda boldog volt, bár szerelmes homályából nem látta, hogy apróbb akadályok, mint egy-két válás és egyebek még lehetetlenné teszik a frigyet, de mit lehet tenni egy szerelmes nő nem gondolkodik(!?). Kis idő elteltével újra jött levél Miranda címérere, amelyben az énekesnő gúnyolta, és közös kalandjaikról számolt be – megint. Viator őrjöngött, Miranda megbénult a hallottaktól. Könnyeket csak Henriett hullajtott - mesterien - és Mirandát újabb levelében beavatta a gitáros minden „aljas” titkába.
.
Egy álom foszlani kezd.
.
A férfit elhagyta asszonya. Ő maga se gondolta, hogy ez ennyire meg fogja viselni. Minden - más megvilágításba került. Maradt az életet adó gyermek Viator számára, akiért még érdemesnek látta felkelni a napot. Élete minden szereplőjével vagdalkozott, szinte mindenkit elmart magamellől. Bánatában hatalmas koncertet szervezett, melyre főatrakciónak meghívta Henriettet, hisz amit ő tud, azt nem tudja más. Mirandával újra és újra megfordult a világ, de feltétel nélküli szeretetével vette körül a férfit.

A férfi lassan kiheverte bánatát. Az énekesnő énekelt. Aztán megint és megint, ott, a klubban. Csak Mirandában tört meg valami. Egy napon arra kérte szerelmét, ne hívja Henriettet többé énekelni, de a hálóként mindent átszövő dallamok ellen nincs mit tenni.

A baráti levelek, telefonhívások természetesen nem maradtak el. Beszámolók a gitárosról és az énekesnőről, a férfi izgalmas és kevésbé izgalmakkal teli életéről. Így Miranda kis idő elteltével már azt is tudta, amit egyáltalán nem akart tudni. Tudta, hogy mit mondott és gondolt szerelméről az útra kelt asszony, hogy milyen trükkökkel és technikákkal került az énekesnő a zene városába, New Orleansba… Minden hiába.

Viator nehéz napokat élt át. Neki is segítettek a barátok és Miranda minden mozzanatáról beszámoltak. Az énekesnő csodálatos megértéséről biztosította, újabb és újabb ötleteivel támogatta. Már legkevesebb gondja a nők folytonos zaklatása volt. Odavolt a csodálatos hangért. Bántotta, hogy Miranda ezt nem érti meg, hogy csupán magának akarja minden percét, gondolatát. Lassan más szemmel nézett rá. Már nem dobogott hangosan a szíve és a testét sem töltötte el a vágy, ha a közelébe került. New Orleansban megfagyott minden. Úgy érezte olyat vár el tőle Miranda, amihez nincs se joga se köze. Henriett énekelt, Viator hallgatta.

Miranda szeméről lassan, de nagyon lassan lehullott a rózsaszínű köd. Már valóságban látta a füstös klubbot, már tisztán hallotta a hamis hangokat a gitáros játékában. Nem ringatta magát illuziókban, a töredezett lépcsőkön haladt felfelé, a fényre. Nem akart magának hazudni, így most az ő szeméből hullott egy-egy könnycsepp. Gyémántként koppantak a kopott lépcsőn.
Maga sem értette, de nyugalom és boldogság járta át a szívét. Csak arra tudott gondolni, hogy ő mennyi szerelmes ölelést kapott. De azt is tudta, Viator ennél többre soha nem lesz képes. Szerelme nem több, mint egy hullávasút.
Tudta, Henriett mindent megtett, - és megtesz - hogy New Orlansba jöhessen, a sikerért, a hírnévért. Még Nashvile-i családját is ott fogja hagyni - csak idő kérdése az egész.

Henriett pedig boldognak érezte magát, hogy kitartásával végső céljához közelebb került. Gyöztesnek pedig azért, mert úgy érezte, hogy Mirandát végre megsemmisítette. Övé most minden...

... a hűvős klub, a hamis hangokon megszólaló dallam, a gitár gitárosával és a hely New Orlansban...
.
De mint tudjuk, ilyen csak Amerikában van.

 

 

Szeretek vezetni, így amikor egy party-ba készültünk, másik két embernek is felajánlottam, hogy elviszem őket. Utastársaim, - két hölgy és egy gyermek - kétkedés nélkül ültek be "a mi autónk"-ba. Derűs beszélgetésbe kezdtünk, ki mikor mit fog csinálni, milyen tervei programjai vannak a közeljövőben, és egyebek. Így én megjegyeztem, hogy minden "rosszban" benne vagyok, csak úgy tervezzenek, hogy nekem egy hét múlva szemműtétem lesz. Igazán nem értem, de mintha ebben a pillanatban megfagyott volna az autóban a hangulat. A lazaságot felváltotta a tisztelet, amit a feszes testtartás, és az anyós ülés felett található kapaszkodó szorongatása jelzett. Na végre - gondoltam, mégis csak jó, ha az emberlányát tiszteletben tartják és ha már nem szállnak be a költségekbe, akkor legalább kellő tisztelettel leledzenek a gépkocsi-vezetőjével szemben. Furcsa kérdéseket tettek fel utasaim, mint például

- Tudod, hogy mi is itt ülünk az autóban?

Nem igazán értettem, hogy miért ne tudnám így mondtam is, hogy persze, most négyen vagyunk egy öt személyes gépkocsiban.

Ami ezután következett, az nagyon tetszett, bár nem terveztük előre, de derűs és vidám volt. Két útitársam átment "spiker"-be és folyamatosan kommentálták az úton látható eseményeket.

- Tudod, hogy 40-es táblánál haladunk?; Észrevetted, hogy sárga a lámpa? ; Ott egy zebra van előttünk, és emberek is vannak rajta!; Láttad, hogy előttünk is állnak?

Nagyon kedvesen szöveggel is kísérték az utat, sőt néha-néha még egy-egy örömsikoly is vidámította közös utazásunkat. Én nem értettem az elején ezt az együttműködő utazást, de kiderült, hogy a lányoknak ugyan nincs jogosítványuk, de a hátsó ülésben ülő útitársam már egyszer volt KRESZ-órán.

Miután rájöttem, hogy ennek tudatában próbálja meglévő ismeretei kamatoztatni, teljesen megnyugodtam.

 

Eszembe jutott egy másik, - nyári - kalandom, amikor költőtársakat vittem egy idős otthonba, verselni. Miért, miért nem, a mellettem ülő férfi az utat figyelte, mint mitfharer, mögöttem Gyuri régi és népszerű operett részleteket énekelt velem. Másik két hátul ülő útitársam - férfi nemük ellenére - visítoztak. Mikor megkérdeztem mi a bajuk, csak annyit mondtak, ne őket nézzem, hanem az utat. Akkor sem értettem mi a gondjuk, hiszen illik ránézni arra akivel beszélünk...

Kellemes utazásunk végén, - miután kiszálltak a gépkocsiból - kicsit szédülten de arcukon vidáman hálát adtak az Urnak, hogy megérkeztünk.

Tudtam én, hogy Isten sosem hagy el! (Most már ők is tudják.)

 

Visszatérve a lányokkal való utazásra, már nem is volt számomra érthetetlen, hogy néha visítottak boldogságukba, - hogy mellettem ülhetnek az autóban, - hiszen nyáron ezzel a fiúknak is sikerült örömöt okoznom.

No, akkor minden rendben.

Megérkeztünk.

Persze útitársaim első dolga az volt, hogy előkapva telefonjaikat rákattantak az üzenetekre.

Manapság már szinte lélegzetet se vesznek az emberek a telefonjuk nélkül! - gondoltam, és egész este egy csepp szeszes italt sem ittam, hiszen én felelősségteljes "sofőr" vagyok.

 

Ennek ellenére, mikor eljött a buli vége és az indulás ideje, minden lánynak megjelent a párja, hogy hazavigye. Ha ezt előre tudom, akár előbb is indulhattam volna, így most a sötétben kicsit rosszabb látási körülmények között kell vezetnem. Igazán lehettek volna rám is tekintettel! Miután kimérgelődtem magam, rájöttem, hogy a magány boldogsága vett rajtam hatalmat és élveztem, hogy végre az szólhat a lejátszóban amit én szeretek...

Betettem Chárlit, hátra dőltem és hazavezettem.

"Dőlj hátra lassan. Engedj közel.

Ne kérdezz a holnapról, és nem rontod el.

A holnap egy másik világ.

Távol van és nincs gondja ránk.

A holnap egy másik világ."