Piciny történések

„Maga az élet”

.

János és Ilonka már gyermekkoruktól ismerték egymást. Egy osztályba jártak az általánosba, így hosszú évek múltán a 40 éves osztálytalálkozón újra találkozhattak. János, mint a többiek beszámolt életéről, házasságáról, gyermekeiről, és jómenő vállalkozásáról. Ilonka elbűvölten nézte a férfit, akiről iskoláskorukban egyáltalán nem gondolták – és nem sugallták a pedagógusok sem, - hogy sikeres üzletember lesz. Ilonka éppen negyedik válására készült, kissé belefásulva örökös párválasztási kudarcaiba. Még el is mondta Jánosnak és a többieknek, hogy életébe gyermekei adták a folytatáshoz az erőt. Szerencsésen teljesült vágya, a kereskedelemben helyezkedett el, ahogy azt már kisiskolás korában is megálmodta.

Aztán néhány év, néhány osztálytalálkozó, amelyeken hol János, hol Ilonka nem vett részt. Majd az Ötvenedik! Végre ott volt János is és Ilonka is. János kissé deresedett és mintha nem lett volna olyan vidám, mint tíz évvel előtte. Ilonka megfáradtan, de reménnyel nézve a jövőre. Beszélgetni kezdtek. Kiderült, hogy János nyolc éve elvesztette feleségét egy autóbalesetben, majd életévé vált a munka, amelybe mára belefásult. Ilonka számolta az éveket, hogy mikor mehet végre nyugdíjba, - talán addig még nem törlik el a „nők negyvennel” nyugdíjba vonulás lehetőségét. Könnyed, vidám délutánt töltöttek együtt.

Búcsúzásnál, lelkesen megfogadták, hogy napi kapcsolatban maradnak.

János már másnap hívta Ilonkát, hogy együtt kávézzanak.

A kávézás jó hangulatban a jövőbe vetett hittel, némi sétával a közeli parkban, apró csókkal búcsúzásnál végződött.

Mindkettőjük gyermekei már önálló életet éltek, egy-egy unokával megfűszerezve a napjaikat. Ilonka sokat beszélt terveiről, amelyeket a nyugdíjas években szeretne megélni, megtenni. Kisebb utazgatások, színházba járás, könyvek olvasása, egy-egy táncos délután volt terveibe, amelyeket most Jánossal is megosztott. Jánosnak kimondottan tetszettek Ilonka tervei, hisz az ő életéből is sok vidámság helyét foglalta el a munka. Titkon arra gondolt, hogy vállalkozását átadja fiainak, ha Ilonka elmegy nyugdíjba, hogy minél több boldog időt tudjanak együtt tölteni. Ő már tudta, amit sokan csak nagyon későn tanulnak meg: a pillanat, amelyben élünk, nagyon értékes; a szeretet, amelyet kapunk, pénzben nem mérhető.

Úgy érezte új esélyt kapott a sorstól, s hogy ezt Ilonka Istennek tulajdonította, számára nem okozott gondot. Ilonka eltervezte, hogy mit fog a nyugdíj első napjaiban megtenni, végre nem kell arra figyelni, hogy meddig vannak egy rendezvényen – másnap pihenhet. Eltervezte, hogy új függönyt varr a nappalira, hogy rendezi át a hálószobát, milyen virágokat ültet a kertbe…

Jánost boldoggá tette Ilonka tüzes természete, boldogan segédkezett álmai megvalósításában. „Ilonka, maga az élet” – gondolta sokszor, bár néha nehezen bírta a pörgést szerelmével.

Végre eljött a nap, a tavasz első napja is egyben.

Ilonka végre otthon maradhatott. Jánossal rögtön megszerveztek egy hosszú hétvégi programot és nem csak álmodták, de el is mentek. János terveinek megfelelően István fiát egyre jobban bevonta a vállalkozás ügyeibe, ő pedig sietett Ilonkához. Amíg Ilonka a függönyt varrta, ő a kiültetendő virágoknak ágyásokat készített. Aztán elmentek a kertészetbe és apró kék virágokat vettek. Egy-két sárga és piros virág is bekerült a kosárba. Feltöltötték virágfölddel az ágyásokat, és úgy ültette Ilonka a kerti növényeket, hogy minden hónapban legyen, amelyik virágba boruljon. János a nyár vége felé Ilonkát meglepte egy kerti hintával, melyben esténként megpihenhetnek.

A nyár forró volt, s bár ők túl voltak már sok érzelmen és tapasztalaton, úgy merültek bele szerelmükbe, hogy aki látta őket, – meghatódottan mosolygott. Szépek voltak együtt, boldogok. Ahol csak lehetett táncra perdültek, így hagyva nyomot az őket együtt látó emberekben.

Az első tavasz, az első nyár, amelyet Ilonka a megérdemelt pihenéssel és álmai megvalósításával töltött. János karácsonyra tervezte, hogy fiának végleg átadja munkáját.

Augusztus vége volt. János, a lemenő nap fényében megérkezett Ilonkához. Ő a kertben az illatozó virágok között hintázott. János a hintaágyhoz lépett, majd megsimogatta a Kedves arcát. Ilonka mosolygott. Mosolygott és pihent ,- örökre pihent-, a virágzó kert ölelésében…

…

János karácsonyra egy olasz utazást adott a fiának és annak feleségének. (Ő tovább dolgozott.) Azt az utazást, amelyet már júniusban lefoglalt, hogy meglepje vele Ilonkát karácsonyra.

.

János többé nem ment az osztálytalálkozóra…

HÁTIZSÁK NÉLKÜL

Letettem. Valóban nehéz volt.

Az egész út, amelyről végig azt hittem, hogy felfelé vezet, most véget ért. A "csúcson kell kiszállni" szokták mondani. Én még nem szálltam ki. No nem azért mert nem akartam, csupán azért, mert nem éreztem, hogy elértem volna már a csúcsot.

Kezdetben még volt a zsákomban némi élelem, egy aprócska remény, meg egy üveg víz. Talán az életvize - azt hiszem ma már nincs jelentősége. Minden lépés amelyet megtettem, boldoggá tett - egy ideig.

Aztán történt valami. Egy kavicsban kibicsaklott a lábam és aki a kezét nyújtotta azt nem fogadtam el.

Szinte bosszantott, hogy neki sokkal alkalmasabb cipője van erre a túrára, mint nekem. Csak a cipőjét néztem és kegyetlenül vártam, hogy felérjünk már a csúcsra. De a csúcs, mintha egyre távolabb került volna tőlünk, mintha a kövek egyre sikosabbak lettek volna, a cipőm pedig egyre vizesebb.

Már elfogyott minden elemózsiám, a hátizsákom mégis egyre nehezebbnek éreztem.

Bánat, irigység, sértettség köveit cipeltem.

Pedig a segítő kéz még mindig nyúlt felém. Nem is értettem. Ő. Miért pont Ő akar nekem segíteni? Egyáltalán Ő tudatában van annak, hogy most mi történik?

A túra következő szakaszában én már csak a nehézségeket az akadályokat számolgattam és rendkívül jól tudtam magamat sajnálni. Haragot tápláltam már a gondolat iránt is, hogy én egyáltalán hogy kerültem ebbe az egészbe.

A túravezetőt kimondottan gyűlöltem, hogy engem erre egyáltalán rá tudott venni. A csúcs meg persze sehol. Egy újabb kanyar - és bár nem szoktam - most feladtam. A társaság nélkülem folytatta az útját.

Segítőmtől el se köszöntem, a túravezetőnek is csak duzzogva adtam tudtára, hogy na ez igazán egy igen furán szervezett kirándulás volt.

Néztem, ahogy a láthatatlan csúcs felé haladtak.

Kiábrándultan és csalódottan ültem egy derékbatört fa törzsén. Gondolkodtam. Végül is minek indultam én el erre a kirándulásra? Csupán kalandot kerestem? Számoltam a nehézségekkel? Tudtam, erről valamit is?

Kalandot kerestem, nem bírtam, megcsúsztam...

Igen.

Akkor valójában kire is haragszom? Arra aki kezét nyújtva vitt volna tovább, hogy együtt menjünk még az úton? Együtt.

Meddig?

Ki tudja, hogy Ő mikor és hol válik le erről a csapatról. De ha Ő nincs, én soha nem állok fel.

Felálltam és hálával gondoltam rá. Mi tagadás erre a túrára Ő jobban felkészült, mint én. A túravezetőt is régebben ismerte, jobban tudta merre megyünk, nem csoda hát, hogy a cipője is jobban illett a feladathoz.

A napsugár megcirógatta az arcomat.

Letettem a zsákomat, ki akartam pakolni belőle, de nem tettem. Az jutott eszembe, hogy ha kiteszem a bánatköveket más még rájuk lelhet. Így fogtam a zsákommal együtt egy odvas fa üregébe tettem és kértem Istent, rejtse úgy el, hogy soha senki ne cipelje őket magával.

Visszatérve az ösvényre, szemem még a távolódókra vetettem. Két apró pontot láttam. Ami igazán meglepett, - és ami előtt értetlenül álltam -, hogy az út amelyről én letértem, nem felfelé vezetett. Mégis miért éreztem én olyan nehéznek?

Mindvégig azt vártam, hogy...

... akkor vettem csak észre, hogy a csúcs, amelynek meghódítására indultunk -, nem is létezik.

Már jó ideje lefelé haladtunk.

De hát miért nem vettem észre?

Ahogy a napsugár táncot járt a fák ágai között, úgy leltem rá a válaszra is: az út nagy részét köd borította.

Ahogy oszlott a köd, úgy vált kivehetővé számomra az ösvény.

Kihúztam magam, tüdőmbe szívtam az erdő friss illatát, megcsodáltam a tavasz első hírnőkeit és óvatos léptekkel

hazaindultam.

ELKEZDETT...

.

Azzal a szándékkal ült le asztalához, hogy örökre búcsút vesz a múlttól. Levelpapírt keresett, egy patronos tőltött-tollat, és elkezdett írni:

Kedves Múltam!

Már a megszólításon is elgondolkodtam, hiszen lehettél volna

Szomorú - esetleg

Felejteni való, - talán valaha

Reménnyel teli -

de azt hiszem , mindent egybevetve jó a

Kedves.

(Mégiscsak a saját elcseszett életemről van szó).

Úgy gondoltam, jobb , ha leteszlek, nem hordozlak tovább.

Rendben , jogos a felvetés, hogy mit vétettem el...

Akartam szerelmet - megvolt.

Akartam gyerekeket - megvan.

Akartam hivatást - sikerült.

Akartam szabadságot - megkaptam.

De nem akartam csalódásokat, kétséget, küzdelmet, nehézségeket.

Lám, lám mennyi mindent kértem Istentől és

meg is kaptam, - s lám, lám mennyi mindent nem kértem és mégis!

Kincseim vannak.

Igaz, hogy nem a bankbetétem, nem is a húszéves autóm, de vannak.

Ezeket nem adom...

De most mégis leteszem, egy aprócska dobozba zárom. Minden mosolyt mit gyermekektől kaptam, az első szót, az első lépést, az első ölelést.

Most a meg nem élt kalandok, az el nem sétált kirándulások, az el nem csókolt éjszakák, a vidám táncok után vágyakozom.

Kedves Múltam!

Semmit nem feledve kérlek,

maradj magadnak! A jövő kacérkodik még velem, s én elfogadom huncut ölelését.

Kérlek, többé ne zavarj! Amit tudtam, neked adtam. Arcom feszességét, derekam karcsúságát és a hajam színét.

Testesen, hajlott háttal a holnapot kémlelem. Az övé vagyok. Fogadd el!

Így vagy úgy, de sínre kerültem, s a vonatom a Mennybe visz.

Igen, jól gondolod, azt az egyet magammal viszem, - a hitem.

Szóval, bocs most elhagylak egy másik kedvesért.

Tudom, hogy a bizonytalant választom helyetted, de bízom abban, hogy kevéske fájdalom és sok vidámság, nevetés vár rám.

Csak azt ne mondd, hogy röhejes vagyok! De ha igen, hát tudod mit?

Kaland az élet !

Na ne sírj! Pár év múlva újra írok, addigra te is gazdagabb leszel!

Carpe Diem!

Még mindig szeretlek!

Aláírás: Én

Egyik-Másik

.

A szoba nyirkos és sötét. Tulajdonképpen ez az egy helyiség maga az egész lakás – szoba, konyha, nappali. Na jó, a fürdőszoba le van választva. Parányi. A belső udvar melyből nyílik, szinte rátornyosul az ablakra.

Nekik nem kell több. Boldogok, mert szerelmesek. Ma nincs másra szükségük, az is maga a Mennyország, hogy ketten lehetnek – csupán ketten.

A szoba nyirkossága mintha fülledt meleget adna, szürkesége rózsaszínben tündököl, sötétsége a szerelem pajzán örömeit rejtegeti számukra.

A titkok felfedezésre várnak, a csend arra, hogy megtörjék.

Egy napon az Egyiküknek feltűnt, hogy a szoba nyirkos. Megpróbálták a szobát kifűteni, szellőztetni… Egy ideig újra jó volt.

Egy napon a Másikuknak feltűnt, hogy a falak szürkék és nem rózsaszínűek. Festeni akart, de a párja ebben nem volt partner.

Kis idő elteltével a sötétség nem a boldog rejtettséget adta számukra, hanem az örökös egymásba botlás okozója lett.

Az ajtó, melyen egykor nevetve léptek be, minden nyitáskor magába rejtette a magányos várakozást – amiben az Egyikük töltötte életét. Másikuk szabadságvágyát nem lehetett a valaha boldog szobába zárni. Megnyílt a hideg pokol, saját ördögével, saját purgatóriumával.

Aztán jött a Halál. Egyikük kiköltözött.

A szoba megnőtt.

Kellő szellőztetés után és miután lekerültek a drapériák, a beszűrődő fény árnyékot rajzolt a fehérre festett falakra.

De hiába lettek a falak fehérek…

…az árnyak örökre ott maradtak.