Piciny történések

… A SZERENCSÉSEBB…

Nem tudom, mit mondjak neki. Elért bennünket az este, kutyája a lábánál fekszik, és akarva-akaratlanul az édesanyjával való vívódásiról beszél. Gördülékenyen, de megkeseredetten folynak belőle a szavak. Velem könnyű dolga van, régóta – szinte születésétől fogva ismerem, és bárkit említ életének harminc évéből, tudom kiről van szó, nem kell külön körmondatokkal és bemutató kitérőkkel színesíteni mondanivalóját.

Lassan elhagyni tervezi a Csapatot, és hazakészül, - mondja, - de nem mozdul. Kutyusa megadóan ül a lábánál.

-          Dolgozol? – kérdem, mert mi tagadás számomra még mindig érthetetlen, hogy valaki akkor dolgozik és annyit, amennyit ő akar és – közben  megél.

-          Igen, de a Kutya mindig velem van.

-          Beengedik?

-          Persze, hisz életmentő.

-          Nem értem. Mit kell rajtad menteni?

(Bevallom, mindig úgy éreztem, hogy minden, ami körülveszi a Lányt, egy kicsit fel van fújva, hiszti és lustaság, bár egy-két kétségeket ébresztő információ eljutott hozzám.)

-          A szívem. Ő jelzi, ha rosszullét kerülget. Nem véletlenül kaptam és az se játék, hogy életmentő jellel látták el. Ezt csak az anyám nem érti meg…

*

Örök vita anya és lánya között. A Lány szerint minden az Anya bűne, az ő élete fanyar ízének fűszereit ifjúkorában kapta.

A helyzet visszásságát az is fokozza, hogy a Csapat, - amelynek találkozóján beszélgetünk – apja csapata volt. S hogy ebben mi a „kanyar- fanyar”?

És mégis miért „mindenben” Anya a hibás?

            Hosszabb ideig csak a legkisebb, az „Isten ajándéka” gyermek volt a Lány saját családjában.

Anya (anyja) meg én, egy dalárdába jártunk, még hullámos hajunk idején. Sokat voltunk közös programokon, sokáig neveltük együtt közel egykorú gyermekeinket.

A Lány már akkor is külön bánásmódot igényelt és kapott. Barátnőimmel annak tudtuk be, hogy szüleinek alkonyán, édesanyjának 40. születésnapján jött világra. Kincs volt, némi kényeztetéssel. A nagy család működése külső szemmel izgalmas, néha még irigylésre méltó is volt, azzal az apró szépséghibával, hogy barátnőm legtöbb barátságának a férje vetett véget. (Mindenkinél, akit az Anya (barátnőm) „hazavitt”, előbb-utóbb bepróbálkozott.)

De az élet néha elsodor minket egymástól. Velünk is így lett. Ma már csak egy-egy röpke fészbookos üzenet lett a régi barátság maradéka. Barátnőm férje közben meghalt, és mintha magával vitte volna a múlt összes történését is. Mélységes csend borult a rég megélt évekre.

A Lányból ömlött a szó, az utóbbi évek „nem is találkoztunk” perceit szinte egy este szerette volna bepótolni.

Éreztem, hogy jobb, ha hallgatok, mert ez az a helyzet, amikor csupán a hallgatásommal is tudok segíteni. Persze nem vagyok az a „csak hallgatok” típus, így néha – ha a döbbenet nem némított meg – kérdeztem, válaszoltam.

*

            Nem tudok igazán munkát vállalni – kezdett beavatni életébe a Lány, - ahol megtudják, hogy szívbeteg vagyok, rögtön hátat fordítanak. Pedig most már itt a kutya, őt azért kaptam, hogy előre jelezze, ha rosszul leszek.

-          Akkor most tudsz dolgozni?

-          Igen, és minden alkalommal megkérdezik, miért megyek kutyával. Kedden is mondták, hogy” ide nem lehet kutyát behozni” de basszus, mondtam nekik, nem tűnt fel, hogy már tegnap is itt volt, és engem ide úgy vettek fel dolgozni, hogy velem jár, mert kell!

Hátradőlt, kicsit összébb húzta a kabátját magán és melle előtt összekulcsolt karjain kicsit engedett.

-          Már nem is érdekel. Most elköltöztem, mert amit apámtól kaptam, az Anya mind lenyúlta, mondván, hogy én úgyis csak elkölteném. Vett magának egy másik lakást. Én meg ott maradtam, de mivel nem tudtam még dolgozni, eladtam és itt nem messze vettem egy kisebbet. Most ott élek a Kutyával.

-          De láttam, hogy közben férjhez mentél? A férjed nincs veled?

-          Hát nincs. Nekem nem kell egy olyan pasi, aki az anyjához rohangál, amikor én vagyok a kórházban. Mondtam neki lehet elmenni. Már el is váltunk.

-          Én azt hittem ez majd segít neked, hiszen annyi minden történt veled. –

Kérdeztem vissza bátortalanul. Már egész sötét volt körülöttünk, és lassan csípőssé vált a vállunkra ereszkedő, leszálló köd.

-          Ha arra gondolsz, hogy kitagadott a család, mert elmondtam nekik, hogy mit művelt velem az Apám…

Akkor történt.

 És természetesen az is az én hibám volt! Anya meg nem tett semmit.

Na, akkor nem kellett volna legalább az örökségemet meghagyni nekem? Szerintem ennyit igazán megérdemeltem volna. Meg talán azt is, hogy nem vonják minden egyes szavamat kétségbe. Mindenki jó és tökéletes, csak én vagyok zakkant…

De amikor elmondtam az iskolában, rögtön kivizsgálták, és érdekes módon „védelembe vettek” pont a saját apám miatt…

Bár ez is egy röhej.

Azt is másoktól kellett megtudnom, hogy az apám egyáltalán nem biztos, hogy az apám. Hogy csak „azért” próbálkozott, mert ő úgy vélte akkor nem követ el vérfertőzést. Ne félj, le is esett mindenki álla, mikor kiderült, hogy mégiscsak Ő az akiből „kijöttem”. Anya több évtizedes hazugsága és viszonya is mind a nyakamba zúdult. Ide se kellek, oda se kellek. Nem tök jó?

*

Mit lehet erre mondani? Mit lehet tenni, amikor végig – kisebb kihagyásokkal, de – látsz egy életet, ahogy eltorzul, ahogy apró darabkáira törik.

(Saját információimból tudom, hogy a Lány nem hazudott.)  Igen, az Apa nem úgy viselkedett, mint egy apa.

Családjában mindenki tagad, és tagadott, „csupán”  annyi történt, hogy ma már csak Ő, a „zakkant” és az Anya él Magyarországon. (A család összes tagja más-más országban él.)

-          Hűvös van már. A Kutya nagyon fázik. Megyünk, mert holnap be kell mennem dolgozni. Mindenesetre, ha találkozol Anyámmal, üzenem: Jól vagyok!

-          Mi már vagy egy éve nem beszéltünk, most valahogy mindkettőnknek más az élete.

-          Hm. Szerintem,  te vagy a szerencsésebb…

A fiúból éppen hogy férfi lett. A férfihoz pedig kell az asszony, így hát kicsit körül nézett, és ahogy körülnézett meg is akadt a szeme egy lányon. A lány szinte mindent másként gondolt az életről, mint a fiú, de ki tud egy fürtös hajú, ívelt szemű, magas fiúnak ellenállni, főként, ha a barátnők róla álmodoznak.

Ádám jobbról jött, Éva balról... aztán csak találkoztak...

Rövid jegyesség után jött is az esküvő, meg a hideglelés...

Az ember az ugye ember, gondolta Ádám, és ahogy jó apjától látta, minden nap munka után legurított néhány pohárral "mindegy csak ártson" itókát. Éva, az ifjú asszony ezt nehezen viselte. Próbálta szép szóval, próbálta szerelemmel magához édesgetni hites urát, ami gyakran sikerült is.

Mindaddig, amíg  Ádám apja meg nem jelent. Akkor aztán minden visszafordult a régi kerékvágásba, hisz a szülőket tisztelni kell!

Ó az autó! - gondolta magában az asszonyka. Ha sikerülne jogosítványt szerezni, és autót venni, (tudta a párja mennyire vágyik rá), az bizonyára visszatartaná az italozástól. Reményük is volt arra, hogy megszerezzék, hiszen Ádám a hegesztő készülékkel olyan bútorokat és kerítéseket készített (csak úgy hobbyból), hogy csodájára jártak.

Ádám szülei rendesen kezükbe vették az ifjú pár életét. A nagymama házába kell majd költözni, itt jó nagy a pince, mögötte a tó valamikor a család birtokában volt. Ugyan nincs csak egy szoba, így még egy kicsit várni kell -  (pontosabban meg kell várni, amíg a mama meghal). Mindenesetre ültettek egy fát, hogy majd legyen árnyék, és emlék.

Mikor végre kettesben maradtak, az asszonyka nem tudta magába tartani ötletét, így hát férjecskéjét ötletével kényeztette. Ádám boldog volt.

Másnap, nagy családi kupaktanács, ki mibe fog kiteljesedni az évek során. Ez tulajdonképpen másról nem is szólt, csupán arról, hogy apu-anyu (Józsi bá és Erzsike) mit talál ki, kinek mit kell tenni. Első terv, hogy legyen gyerek, és Éva akkor majd ráér disznókat tartani.  Ádám és a bátyja János, nézzenek körül, hol lehet sódert közterületre kitéve találni, azt a következő éjjel be kell majd hordani, hogy megkezdődhessen az építkezés. (Boltban venni mégiscsak drágább!)

A beszélgetés kezdett egyre kényelmetlenné válni a fiatalok számára. Évának nagyon más elképzelései voltak az eljövendő életről, és mi tagadás férjét sem hagyták neje elképzelései hidegen. Az autóval kapcsolatos terve kimondottan kedvére való volt Ádámnak.

Éva karakán természetét Ádám nagyon szerette, így nem is szólt, amikor közölte jó apósával, hogy bizony ő nem fog a disznokkal bíbelődni, de még a családi fészket sem akarja igénybe venni. Az első menetben az ifjak talpon maradtak, a kedves és szeretetteljes családi megbeszélés azért folytatódott. Nyomatékosságot adva a családfő – Józsi bá – hatalmának, előkerült a boros kanna. Esti 5 literre voltak hitelesítve apa, két fia és egy leánya (Eszter).  Az idősebb asszony nem ivott csak töményet. A fiatalasszony pedig semmit.

A nyomaték nem volt haszontalan. Éva végső kétségbeeséseként, hogy férjét a teljes lerészegedéstől megóvja, felvetette az autó, illetve a jogosítvány megszerzésének ötletét.

Apósa ellilulva őrjöngött: Csak nem képzeled, hogy a fiaim többre vihetik, mint amit én elértem! Se János, se Ádám nem szerezhet jogosítványt!  Ezt én nem engedhetem!

Évára sötétség borult.

Amit eddig csak érzékelt, - de az ölelések néha kibuggyanó kedvességek, a barátnők irigykedő beszéde elfedett, - az most volt maga a megvalósult rémálom.

Ádám feje hasogatott, szíve torzult, és nem tudta, hogy mit tegyen. Dühöngött, kezében szorításától megroppant az üvegpohár, és kicsordult a vére. Öklét a védekezésre képtelen bútorok fogadták, s nyögtek súlya alatt, majd hullottak a földre. Dühét sem felesége kérlelő tekintete, sem anyjának folytonos halk kérlelése, Eszter húgának sikítása és remegése nem csitította.

A család férfi tagjai egymásnak estek.

Éva magához szorította sógornőjét, lágy kezével simogatta arcát. Eszter remegve vallotta be, hogy az ilyen esték náluk - "minden hetesek". Az életét árnyékok fedik szinte minden ilyen estén, három liter bor elfogyása után. Az ötödik liter még kevés, ha jön a következő kanna, lassan elnémulnak a könnyek a falakon...

... és az ilyen estéket az anyjuk nagyon szereti – Éva  csodálkozását látva, Eszter folytatta - holnap apu kezesbáránnyá válik, mindent megtesz amit  anyu mond, kér, és egy ideig megint idill és boldogság lesz...

Hogy Józsi bá, János és Ádám miért és hogyan tört-zúzott, éppen akkor és ott kivel és mivel volt bajuk, az soha nem derült ki. Az „ilyen” estéken ezt nem lehetett megfejteni, csak hallani a csörrenések és dörömbölések hangjait, feszülten érezni, hogy a „kés” ott lebegett az asztal fölött. Időről időre vér színezte a kövezetet.

Valahogy reggel lett. És valóban, a ház férfi tagjai szinte a szőnyeg alatt járkáltak, az anyós -  Erzsike - nagy hangon és egyenes háttal dorgálta őket. Kiosztotta a feladatokat, főzött vagy tízliternyi halászlét a halászlé-kockából. Sok tészta, és jöhet az ebéd.

Éva rávette Ádámot, hogy költözzenek az anyjához.

Csomagoltak, és elmentek. Már-már nyugalom áradt életükre, amikor egyik reggel  Ádám apja és János  - se kopogás, se köszönés - megálltak a fiatalok ágya végénél.

Mi az ti még ágyban vagytok?- kérdezte pökhendin Józsi bá.  Öltözz, viszlek a munkahelyedre! - mondta, és fia szó nélkül engedelmeskedett.

Azon a napon Ádám munka után újból nem sietett haza, felesége várta. Talán túlórázik, vagy szereli a gépsort - gondolta és megmosta a haját. A húsleves aranylott, a főtt-tésztát tányérra borította és kidíszítette a zöldségekkel.

Aztán már túl sok idő telt el, és Éva aggódni kezdett. A munkahelye 10 percre volt a házhoz. (Ma már mondanánk, hogy hívja fel, de akkoriban nem hogy mobil telefon, de még vezetékes sem nagyon volt Magyarországon.)

Sötét este volt, mikor rosszkedvűen hazaért Ádám, és folyton azt kérdezte asszonyától: Hol voltál? Megcsaltál?

Éva már majdnem megbékítette Ádámot, amikor a hangoskodást megunva az asszonyka édesanyja bekapcsolódott a vitába. Te hol voltál? A lányom itt volt....

Anyai szíve ezt nem tudta elviselni...

Az apámmal voltam... és te? és tudd meg, ha az utolsót is, de én a szüleimnek mindig adni fogok abból ami az enyém! – üvöltötte Ádám. A dühös, haragvó ember "műsora" újrakezdődött. Pohár törés, vér, majd a bútorok...

Végül Éva megkérte, folytassa az estét is az apjával, majd kituszkolta az ajtón.

Éva és édesanyja leengedték a redőnyöket, bezárták az ajtókat, és féltek... A fiatalasszony most nem csak a ráboruló sötétséggel, de édesanyjának nem kívánt hangjával is össze volt zárva.

Nem sok idő után motoszkálás hallatszott a padlásról. A megvadult Ádám felmászott a tetőre, azt megbontotta, és indult, hogy jogos tulajdonát - asszonyát magával vigye.

Mivel ez nem ment teljes némaságban, a szomszédok hamar az események nézőivé, majd szereplőivé váltak. A fiatal ember itt vesztett csatát. Ahol ők éltek, ott a szomszédok az évek alatt magas kőkerítéssel vették magukat körül és megtanulták, hogy bármit hallanak, jobb,  ha nem avatkoznak bele. Itt azonban eddig ilyen hangoskodás nem volt, és jó szomszédságban éltek egymással.

A kőműves, festő, szakmákban edződött férfiak hamar megmutatták Ádámnak, hogy melyik úton induljon haza szülei házába.

A fiatalasszony besötétítette a szobát, és az éjjeli lámpa fényénél belenézett a szoba falán függő hatalmas tükörbe.

Te Úristen! - ijedt meg a látványtól. Abban a pillanatban gyönyörűnek látta magát, s tudta, hogy ez a belső kisugárzás csak egyet jelenthet - édesanyává vált. Szíve alatt már egy másik ember szíve dobogott...

A sírástól csak úgy remegett a teste, mindene. Édesanyja kétségbeesetten ment be lánya szobájába. A hír hallatán rögtön megoldást ajánlott - el kell vetetni!

Ha ennek az estének a szörnyűségeit még lehetett fokozni, azt édesanyja megtette. Elvetetni? Kit? Az ő gyermekét? Gondolatai a jövőbe merengtek, hogy tudna élni ezután?  És ha ő még él is így, ezt adhatja, kívánhatja gyermekének?

Másnap Ádám - apjától tanult alázattal és bűnbánó mosollyal arcán jelent meg anyósa házánál.

Éva arcáról eltűnt az eddigi megbocsájtásokat megelőző mosoly, komoly képpel fogadta. Elmondta, úgy érzi, hogy gyermekük lesz, de ezt már nem kívánja vele együtt megélni.

Ádám még sokáig nem tudta mit tegyen. Elköltözött, de a nő, a közelébe se ment, az ablakból nézte elmenni férjét. Barátok jöttek a költöztetéshez. Éva nézte Ádám barnára sült bőrét, magabiztosnak tűnő lépteit, és közben lángoló szerelemmel kísérte minden mozdulatát. Rövidre vágott göndör haja komolyságot tükrözött megtört arcának.

Persze az ismerősök hozták-vitték a híreket, hogy hány és milyen hölgyek társaságában látták az ifjú férjet...

A válást az ügyvéd úgy rendezte, hogy a gyermek születése után mondják ki. (Mégiscsak más asszony néven szülni!)

A baba születése után nem sokkal Ádám egy tervrajzzal jött a kötelező látogatáskor - külön házat épít maguknak, tárta terveit Éva elé.

Éva már tudta, egy faluban vagy városban Ádám szüleivel – semmi esélyük nem lenne! Túl közel volt a telek Józsi bá és Erzsike néni házához.

Elváltak, a ház megépült.

Több mint tíz év telt el. Egy alkalommal, amikor Éva vitte láthatásra a gyermeküket, már kis testvére kísérte. Ádám ránézett, majd halkan, megtörten így szólt: Szép ez a kislány! Gyere vissza! Én őt is felnevelem! Éva hidegen válaszolta: már nem!

Ádám soha többé nem házasodott meg. Várt, majd beteg lett.

42 éves lehetett, mikor kérte Évát, hogy menjen el hozzá. Éva kereste, de Ádám már addigra újra a szülői házban élt, oda pedig őt nem engedték be.

Ezután nem sokkal - Ádám meghalt.

A temetésről nem tilthatták el, ott búcsúzott el végleg egy korán elillanó álomtól…

Erzsike perelte fia házát az unokájától...(Nem nyert pert.)

A per útján megörökölt házat Éva gyermeke keserédes mosollyal vette birtokba. Első gondolata az volt, hogy megszabadul apja örökségétől. Hívott egy ingatlanbecslőt. Az árajánlat megdöbbentő volt: A ház ugyan nem sokat ér, de a kerítés, amely körülveszi, milliókat! (A kerítés, melyet Ádám a hegesztőgéppel készített).  Kisebb vívódás után a házat is megtartották.

αΩαΩαΩ αΩαΩαΩ αΩαΩαΩ

Ki tudja, mikor jön el újra?

S ha eljön észreveszem-e?
Ki tudja mi a boldogság útja?

Ha erőtlen, én hogy legyek vele?

Önvád és kétségek közt élni

ó mond, Isten hogyan lehet?

Taníts meg újból úgy szeretni,

ahogy azt régen elfelejtettem!

Hosszú évek után könnyeket ejteni

nem más, mint elhaló zene,

De minden cseppben ott az eljövendő,

a múlt, s a bánatos jelen.

(Munkacíme volt: (Ablakból nézte)

(Ádám név jelentése férfi, Éva név jelentése nő)

Ma a már "rendszeres"-nek mondható diabétesz beállításra vittem kórházba a férjem. Olyan fiatalok voltak az orvosok, hogy szinte el se tudtam róluk hinni, hogy már praktizálnak! Ezenkívül rendkívül kedvesek, de a sürgősségi osztályon sok volt a beteg. Volt olyan hölgy, akiről azt hittük, hogy csak úgy lejött a kórház valamelyik osztályáról, - mert köntös volt rajta, - közben hajnali 4 óra óta ült, hogy tudjanak vele foglalkozni. Végül 11 órakor olyan rosszul lett, hogy a többi beteg kérte, hogy vigyék vizsgálatra. Mi kb. 10 órakor érkeztünk oda, - előzetes telefon egyeztetés után, - és 16.30-ra került Imre fel az osztályra. Mindenki kedves volt, látszott, hogy nem kávézással töltik az időt, de volt hogy egyszerre négy mentő is érkezett. Nekik sem volt könnyű! Hála Istennek, amíg mi ott voltunk, egy beteget sem hallottunk lázadozni, - maximum, csendben rosszul lenni,- hiszen azzal se haladott volna gyorsabban semmi, csak még idegeskedés is jött volna hozzá.
Volt egy nap, amikor megtapasztalhattam, hogy vannak még lelkiismeretes egészségügyi dolgozok, és intelligens betegek.
Nem volt könnyű nap, - szörnyű azokon a padokon több órán át várakozni, - de mégis reményteli! Minden betegnek reményt és jobbulást kívánok, a kitartó egészségügyieknek pedig sok-sok köszönet!