Piciny történések
TÉVEDÉSBŐL SZÜLETETT
TÉVEDÉSBŐL SZÜLETETT
Fiatal korában még szeretett kijárni a temetőkbe. Ott csend volt, békesség. Mintha vágyott volna oda, és valahogy – talán éppen ezért, - soha nem félt a haláltól. Ha szóba került, csupán az futott át a gondolatain, hogy mennyi olyan dolog van, amit be kell fejezni előtte. Még nincs felnevelve a gyermek, a ház körül is rendet kell tenni - ne hagyjon maga után befejezetlen ügyeket…Magát, a saját életét, soha nem féltette az elmúlástól. Túlzás lenne azt állítani, hogy azért mert Istenbe vetett hite segítette őt, hiszen sok éven át szinte istentagadóként élt. Még vitatkozott is a többiekkel és mindent megkérdőjelezett. Mára ez változott.
Aggódott megélhetésért, a kifizetendő csekkekért, a betegségekért, a vizsgákért, szinte mindig mindenért, - de hogy meghaljon, azért nem.
Úgy gondolta, hogy aki meghal, az egy karcsú szürke fátyolszerű hölggyé válik, akit táncba hív a fekete ruhás Úr, és csak táncolnak, táncolnak, egy halálon át…
*
De így nem szeretne a temetőben feküdni és halott lenni. Így nem, ahogy itt állnak a sírok. Némelyik díszes és ragyog, másokon ott áll egy-egy angyalszobor, de a legtöbb egy kő, esetleg beton.
Az ő anyja sírja nem ilyen. Szinte gondozatlan. „Persze, majd ha meghalok rám
tesztek egy nagy követ, hogy gondolni se kelljen rám” –jutott eszébe, valahányszor kiment a temetőbe. Még édesanyja tekintetét és hangját is hallotta hozzá. Nem elég, hogy egy „életet” átvitatkoztak, még most is, itt is ez van…
Már nem fájnak a szavak, de nem múltak el nyomtalanul. A temetőkertben mindig csípős a szél, még akkor is, ha nagyon süt a nap.
*
Azon a napon, amikor az édesanyját temették, minden olyan volt, mintha csillogó üvegből lenne. Január hatodika volt, és kegyetlen hideg. A fákra ráfagyott a jég, és olyan volt az egész táj, mintha ezüsttel, és ragyogó kövekkel vonták volna be a fákat, bokrokat. A legcsúnyább bokrocska is ragyogott ágaival, és szikrázott rajta a Nap fénye.
Szégyellte magát, és zokogott. Akkor azért, mert úgy érezte, hogy – megrészegítően felszabadító érzés futott át rajta, - szabad lett, most pedig azért, mert itt áll, (és „túúúl” élő). Már most több évet élt, mint az édesanyja.
Hogy vette mindehhez a bátorságot? – bizonyára ezt is a szemére veti majd, ha a túlvilágon találkoznak. Nem is tudja, hogy mit szeretne igazán, jónak lenni, vagy úgy élni, hogy az „örökkévalóságba táncolja át magát” és bűneit.
*
Anyja korán lebetegedett. Ő szinte belenőtt, hogy erről szól az élet. Nyolc évesen hónapokig nem látta, annyit volt kórházban. Megszokta. Közben építkezni kezdtek a szülei, és bármi fordulatot vett az élet, az először az építkezésről, majd édesanyja betegségéről szólt minden.
Ő még gyerek volt, és nem értett semmit az egészből, csak azt látta, hogy mindig kiabálnak egymással a szülei, mindig mindenen pillanatok alatt képesek összevitatkozni, és akár tettlegességig elmenni. Apja ordított, anyja verekedett, - mondván egy nő nem hagyja magát!
A válás után, - mint akkoriban ez szokás volt – a gyermeket anyjának ítélték. Apját évekig nem látta, pedig a felépített ház másik részében élt. Nem mintha nem lehetett volna hozzá menni, de édesanyja nem nézte volna ezt jó szemmel, így a békesség érdekében így volt jobb. Tinédzser éveire hátizsákként nehezedett anyja betegsége. Nincs barátság, nincs táborozás, és az esti programokról szó se lehetett. Anyjának minden barátjáról és barátnőjéről pontos és megmásíthatatlan véleménye volt, - s hogy ezzel örömöt is okozzon, - sose rejtette azt véka alá. Így lassan, de biztosan eltünedeztek a környezetéből az iskolatársak, udvarlók. A mozi, mint olyan, a fertő helye volt. Egy idő után bárhová indult volna, azt csak kísérővel tehette (volna), így inkább nem ment. A kikapcsolódást nem anyjával képzelte el. Természetesen ez nem megérthető egy tizenéves lánytól, mert különben rossz társaságba keveredik.
Ezeken a felvetéseken azóta is sokat gondolkodott.
Azt is érdekesnek tartotta, hogy minden programja előtt kórház-járás, orvos-hívás lett az új program, és kellő mennyiségű szemrehányás mind felé, mind az őt ellátó orvosok és nővérkék viselkedését értékelve.
Véletlenül mégis sikerült férjhez mennie, és elköltözött.
Furcsa módon anyja kibékült az őt „örökkön imádó” férjével. (Pedig nem semmi, amit az apja kapott a fejéhez az évek alatt!)
Össze azért nem költözött vele, nagy volt a ház, és így, kényelmesebb volt.
Egy alkalommal mikor hazament, hogy meglátogassa édesanyját, nyitva volt a bejárati ajtó, de anya sehol. Némán nézelődve kereste, mikor hangokat hallott az édesapja lakrésze felől. Ahogy közeledett, anyja hangját hallotta, ahogy arról számol be az apjának, hogy milyen csúnya ahogy ő, - a lánya – bánik vele, soha meg nem látogatja, nem támogatja, és egyáltalán…
Szóval, élete bánata (mármint ő,) ott állt az ajtóban, és akkor úgy érezte, hogy egyáltalán meg se kellett volna születnie. (Lehet, hogy ezért nem félt soha a haláltól?) Tévedésből jött a világra.
*
A temetőben egyre több lett az ember. Ő nem nagyon szerette, ha ismerősökkel találkozott itt, hiszen hogy is magyarázhatná meg a megmagyarázatlant, hogy miért is „ilyen” a sír. Szép fehérre festett fakeresztet csináltatott, de már arról is pereg a festék. Újra kell majd festeni, és a névtáblát is szidolozni kellene. De lefedni? Lefedni jó lenne, csak…
*
Anya és Apa „se vele se nélküle” élete kicsit szorosabbá vált. Persze ez megint nem tartott sokáig. „Mindig dohány szagod van! - Nem vagy hozzám figyelmes! - Menj el, és mosd meg a kezed! - Te csak azért látogatsz meg, hogy lássák milyen jó vagy! – Már megint nem hallod meg, amit mondok! – Elviselhetetlen vagy! – Sokat beszélsz! - Ne kiabálj! – Te, meg a te rokonaid!...” Újra és újra felhangzó mondatok…
*
Édesanyja és Édesapja rövid intermezzója után, természetesen megint az ő felelőssége lett a beteg szülő ellátása. Még az önkormányzat is vizsgálatot indított, hogy a fiatalok mennyire tudnának gondoskodni róla.
Ez azért nem esett jól Neki. Mindig bevásárolt amikor meglátogatta az anyját, és búcsúzáskor mindig ott felejtett jó néhány forintot az asztalon. – Ennek ellenére… Szóval nem esett jól a hivatalos vizsgálat.
Hátára vette a gyógyszertárakat, a nagytakarítást, a kórház-járást és az ezzel járó örökös és folytonos háborút.
Belefáradt.
*
Egy alkalommal a munkahelyéről indult édesanyjához. A munkatársát kérte meg, hogy vigye őt el, egy zsák burgonyával és még néhány nagyobb kiszerelésű zöldséggel együtt. Kollégája kedvesen elbeszélgetett a „beteg” asszonnyal, segített kipakolni, majd elment. Másnap, mikor újra betért hozzá egy kávéra, csak ennyit mondott: „Mindent megtesz édesanyád, hogy neki legyen igaza, hogy megmutassa mennyire beteg. Ha kell, belehal!”. – Igaza lett.
Kórházba került, újra és újra. Még ötven se volt, de a haja ezüstben csillogott. Az utolsó ilyen kórházi pihenésre egy karácsony közeli napon került sor.
Akkoriban még december 24-e munkanap volt, de úgy, hogy az autóbuszok délután négyig jártak. Sűrű volt a nap, de mindenképpen úgy érezte, hogy BE KELL mennie az édesanyjához, meg kell őt látogatni. Sajnos, az idő szűkre szabott volt, pedig AKKOR, mintha valami marasztalta volna, kivételesen nem érezte anyja tekintetét „annyira” szúrósnak. Mintha a hangjában is bujkált volna valami titokzatosság. Nehéz szívvel és komolyan gondolt ígéretével, „hogy holnap jövök” – hagyta őt ott, szenteste.
Karácsony első napján a kórházban találkozott édesapjával. Sírt. „Még este is veszekedett velem. Hazaküldött, hogy öltözzek át, mert büdös dohány szagom van!” – mondta, és mint aki helyét keresi a világban megállás nélkül járkált a folyosón.
Készült ugyan erre, már vagy harminc éve, de most…
Most mégis zokogott…
*
Hogy mondhatná el bárkinek, hogy édesanyja nem akarta, hogy fedett legyen a sír. Azt akarta, hogy gondozzák, mindig legyen rajta virág. Édesapja még tíz évig élt, de ő sem bírta rávenni magát a kősír készíttetésére…
Most Ő, túl az ötvenen, (amit épphogy átlépett az édesanyja) és a sok éves bűntudaton át, itt áll, és mécset gyújt. Apja hamvait is idetették, mellé, nem rá! „Persze majd ha utánam hal meg az apád rám teszitek, hogy ott is nyomjon!” – csengtek fülében a szavak. Hát, nem tették fölé. A lábaihoz tették. Így a névtáblán két név áll.
Egy kereszt, két névvel…
A mécsest végre nem fújta el a szél.
Ő viszont fázott. Már nagyon fázott. Nem tudta, hogy honnan jön ez a rengeteg hideg, amely átöleli.
Kívül a szél, - amely mindig fújt, - belül pedig a „ma már nem fáj” csak megfagyott, mint azon a január hatodikán - fákon a jég.
...SZERENCSÉSEBB...
Ezt a bejegyzést egy tagunk töltötte fel a blogjába. A bejegyzés nem minősül hivatalos tájékoztatásnak, a benne szereplő esetleges állítások a képzelet szülöttei, és semmi esetre sem tekinthetőek objektív hírnek vagy tanácsadásnak. A koronavírussal kapcsolatban a koronavirus.gov.hu címen elérhető hivatalos oldalon lehet tájékozódni.
… A SZERENCSÉSEBB…
Nem tudom, mit mondjak neki. Elért bennünket az este, kutyája a lábánál fekszik, és akarva-akaratlanul az édesanyjával való vívódásiról beszél. Gördülékenyen, de megkeseredetten folynak belőle a szavak. Velem könnyű dolga van, régóta – szinte születésétől fogva ismerem, és bárkit említ életének harminc évéből, tudom kiről van szó, nem kell külön körmondatokkal és bemutató kitérőkkel színesíteni mondanivalóját.
Lassan elhagyni tervezi a Csapatot, és hazakészül, - mondja, - de nem mozdul. Kutyusa megadóan ül a lábánál.
- Dolgozol? – kérdem, mert mi tagadás számomra még mindig érthetetlen, hogy valaki akkor dolgozik és annyit, amennyit ő akar és – közben megél.
- Igen, de a Kutya mindig velem van.
- Beengedik?
- Persze, hisz életmentő.
- Nem értem. Mit kell rajtad menteni?
(Bevallom, mindig úgy éreztem, hogy minden, ami körülveszi a Lányt, egy kicsit fel van fújva, hiszti és lustaság, bár egy-két kétségeket ébresztő információ eljutott hozzám.)
- A szívem. Ő jelzi, ha rosszullét kerülget. Nem véletlenül kaptam és az se játék, hogy életmentő jellel látták el. Ezt csak az anyám nem érti meg…
*
Örök vita anya és lánya között. A Lány szerint minden az Anya bűne, az ő élete fanyar ízének fűszereit ifjúkorában kapta.
A helyzet visszásságát az is fokozza, hogy a Csapat, - amelynek találkozóján beszélgetünk – apja csapata volt. S hogy ebben mi a „kanyar- fanyar”?
És mégis miért „mindenben” Anya a hibás?
Hosszabb ideig csak a legkisebb, az „Isten ajándéka” gyermek volt a Lány saját családjában.
Anya (anyja) meg én, egy dalárdába jártunk, még hullámos hajunk idején. Sokat voltunk közös programokon, sokáig neveltük együtt közel egykorú gyermekeinket.
A Lány már akkor is külön bánásmódot igényelt és kapott. Barátnőimmel annak tudtuk be, hogy szüleinek alkonyán, édesanyjának 40. születésnapján jött világra. Kincs volt, némi kényeztetéssel. A nagy család működése külső szemmel izgalmas, néha még irigylésre méltó is volt, azzal az apró szépséghibával, hogy barátnőm legtöbb barátságának a férje vetett véget. (Mindenkinél, akit az Anya (barátnőm) „hazavitt”, előbb-utóbb bepróbálkozott.)
De az élet néha elsodor minket egymástól. Velünk is így lett. Ma már csak egy-egy röpke fészbookos üzenet lett a régi barátság maradéka. Barátnőm férje közben meghalt, és mintha magával vitte volna a múlt összes történését is. Mélységes csend borult a rég megélt évekre.
A Lányból ömlött a szó, az utóbbi évek „nem is találkoztunk” perceit szinte egy este szerette volna bepótolni.
Éreztem, hogy jobb, ha hallgatok, mert ez az a helyzet, amikor csupán a hallgatásommal is tudok segíteni. Persze nem vagyok az a „csak hallgatok” típus, így néha – ha a döbbenet nem némított meg – kérdeztem, válaszoltam.
*
Nem tudok igazán munkát vállalni – kezdett beavatni életébe a Lány, - ahol megtudják, hogy szívbeteg vagyok, rögtön hátat fordítanak. Pedig most már itt a kutya, őt azért kaptam, hogy előre jelezze, ha rosszul leszek.
- Akkor most tudsz dolgozni?
- Igen, és minden alkalommal megkérdezik, miért megyek kutyával. Kedden is mondták, hogy” ide nem lehet kutyát behozni” de basszus, mondtam nekik, nem tűnt fel, hogy már tegnap is itt volt, és engem ide úgy vettek fel dolgozni, hogy velem jár, mert kell!
Hátradőlt, kicsit összébb húzta a kabátját magán és melle előtt összekulcsolt karjain kicsit engedett.
- Már nem is érdekel. Most elköltöztem, mert amit apámtól kaptam, az Anya mind lenyúlta, mondván, hogy én úgyis csak elkölteném. Vett magának egy másik lakást. Én meg ott maradtam, de mivel nem tudtam még dolgozni, eladtam és itt nem messze vettem egy kisebbet. Most ott élek a Kutyával.
- De láttam, hogy közben férjhez mentél? A férjed nincs veled?
- Hát nincs. Nekem nem kell egy olyan pasi, aki az anyjához rohangál, amikor én vagyok a kórházban. Mondtam neki lehet elmenni. Már el is váltunk.
- Én azt hittem ez majd segít neked, hiszen annyi minden történt veled. –
Kérdeztem vissza bátortalanul. Már egész sötét volt körülöttünk, és lassan csípőssé vált a vállunkra ereszkedő, leszálló köd.
- Ha arra gondolsz, hogy kitagadott a család, mert elmondtam nekik, hogy mit művelt velem az Apám…
Akkor történt.
És természetesen az is az én hibám volt! Anya meg nem tett semmit.
Na, akkor nem kellett volna legalább az örökségemet meghagyni nekem? Szerintem ennyit igazán megérdemeltem volna. Meg talán azt is, hogy nem vonják minden egyes szavamat kétségbe. Mindenki jó és tökéletes, csak én vagyok zakkant…
De amikor elmondtam az iskolában, rögtön kivizsgálták, és érdekes módon „védelembe vettek” pont a saját apám miatt…
Bár ez is egy röhej.
Azt is másoktól kellett megtudnom, hogy az apám egyáltalán nem biztos, hogy az apám. Hogy csak „azért” próbálkozott, mert ő úgy vélte akkor nem követ el vérfertőzést. Ne félj, le is esett mindenki álla, mikor kiderült, hogy mégiscsak Ő az akiből „kijöttem”. Anya több évtizedes hazugsága és viszonya is mind a nyakamba zúdult. Ide se kellek, oda se kellek. Nem tök jó?
*
Mit lehet erre mondani? Mit lehet tenni, amikor végig – kisebb kihagyásokkal, de – látsz egy életet, ahogy eltorzul, ahogy apró darabkáira törik.
(Saját információimból tudom, hogy a Lány nem hazudott.) Igen, az Apa nem úgy viselkedett, mint egy apa.
Családjában mindenki tagad, és tagadott, „csupán” annyi történt, hogy ma már csak Ő, a „zakkant” és az Anya él Magyarországon. (A család összes tagja más-más országban él.)
- Hűvös van már. A Kutya nagyon fázik. Megyünk, mert holnap be kell mennem dolgozni. Mindenesetre, ha találkozol Anyámmal, üzenem: Jól vagyok!
- Mi már vagy egy éve nem beszéltünk, most valahogy mindkettőnknek más az élete.
- Hm. Szerintem, te vagy a szerencsésebb…
BICEGŐ
Bicegő
Csak ültek egymással szemben. Olyan volt minden perc, mintha soha nem akarna véget érni, mégsem siettek. Felemás érzések kerítették Őket hatalmukba.
Beszélni, vagy nem beszélni…
Ha bármit is mondanának, csak bántás lenne. Így a csend reményteljes pillanatait ragadták meg, és azt, hogy végre kettesben lehetnek. De valami megfagyott.
Méghozzá bennük: a jelen. Nincs kiút. Itt egy beteg házastárs, ott egy haldokló idős, (nagyon idős) édesanya…
Lehet, hogy későn találkoztak? Lehet, hogy jobb lett volna, ha soha nem lépnek be abba a kávézóba?
Lehet.
Most, ahogy egymással szemben ültek a könyvtárban a színes újságok olvasását mímelve, néha egymáshoz ért a könyökük.
Máskor szorosan egymás mellé húzódnak, hogy szinte együtt lélegezzenek abban a néhány lopott percben is, aztán egy-egy könyvvel a kezükben még hosszú sétákat tettek, hogy addig is tudjanak beszélgetni.
Ma valahogy ez se ment. Mi törött el? Mi vált reménytelenné? – semmi, szerették volna hinni, de nem tudták…
A sarkon egymás szemébe néztek… aztán félre… fél ölelés, fél apró pici csók… és majd…
*
A következő találkozásnál kicsit jobban ment. Valami ott lebegett közöttük, de még mindig nem ragyogtak olyan fényesen a régi csillagok…
És mégis…
Nem tudták miért, de úgy érezték, hogy ott kell lenni, együtt kell lenni!
Ha ma még szürke is az égbolt, Nélküle még szürkébb lenne!
Pedig nehéz, szinte lehetetlen…
Két idős ember, élete alkonyán. Az ifjak szemével nézve ők már túl vannak mindenen, főleg a szerelemen. Nekik már ez nem jár!
Túl vannak az élet többfordulós játékán, s győztest mégsem hirdetett még sem az élet, sem a halál.
Nem történt más, csak egyre több és több akadály került közéjük. Tulajdonképpen már mindent tudnak egymásról, és mindent megbeszéltek egyszer.
Ma is csak arról tudnának beszámolni, hogy melyik gyógyszertár, melyik diéta, és mennyi lepedő, - s mennyi mással töltött (felesleges) idő.
Nekik nem adatott meg a gondtalan és boldog jövő. Nekik csupán az unokák és a rokonok fitymáló grimasza jutott, s hogy naponként szembesüljenek sorsuk kilátástalanságával.
Mégis az a néhány könyvtári perc. Az a néhány perc volt maga az élet. Néha ugyan hűvösebb, de akkor is a MINDENT jelentő hűvös percek.
S a könyvtár látogatás után az a néhány lépés (vagy ha volt rá mód kicsit több is), hogy beszélgetni tudjanak minden olyan dologról, ami mindkettőjüknek fontos. Könyvekről, filmekről, zenéről, táncról…
De hogy lehet úgy boldog fecsegésbe kezdeni, ha fátyol borítja a fényes napokat?
Így a csend lett lassan a legjobb barátjuk.
Mit is tehettek volna? A lelkük ugyan összeért, a gondolataik egymásról szóltak, de azokban a gondolatokban se a betegségtől, se a haláltól nem lehetett jelen a boldogság.
Az valahol külön úton járt, mondhatni bicegett.
Aludjunk gyorsan!
ALUDJUNK GYORSAN!
A kórházi ágyon ült, lógatta a lábait, és csodaszép égkék szemével maga elé nézett. Már voltak fájdalmai, az orvos neheztelt rá, mert egész nyáron utazgatott, ahelyett, hogy bejárt volna a kezelésekre. A falevelek lassan búcsút vettek életet adó fáiktól, és a szellő szárnyán imbolyogtak. Mirjám nézte őket, s kicsit feljebb ült az ágyán. Nagyon rosszul érezte magát. Volt már ilyen - Katica halála után.
Mirjám mosolygott - tulajdonképpen mindig mosolygott, de - mikor Katicára gondolt, akkor akaratlanul is. Pedig Katica halála után éppen ilyen elhagyatottan és fájdalmasan érezte magát, majd egy évig munkaképtelen volt. Szervi elváltozást ugyan nem találtak, csupán egy "kis" kimerültség - mondták, bár ő úgy érezte, hogy vagy száz úthenger ment rajta át.
Most, ahogy a kórházi ágyon ült, hálát adott Istennek, hogy ajándékba kapta élete virágát, Katicáját, aki teljesen és végérvényesen az ő kislánya volt harminc évig.
Megint megigazította magát az ágyon, és lassan falatozni kezdett. A szomszéd ágyon fekvő beteghez látogatók érkeztek, így Mirjám összehúzta magán a hálóinget és betakaródzott.
Neki is volt ma már látogatója, Edgárd jött be hozzá, a fia. Kedves, de távolságtartó szeretetével örvendeztette meg, továbbá némi élelemmel, bár ezt kevésbé igényelte már édesanyja. Edgárd gyorsan távozott, sok és felelősségteljes munkája volt, így amit illet megtett, de mindig tudta, hogy éppen mire mennyi időt szakíthat. Pontos beosztás szerint élt, mint ahogy ezt az őt felnevelő nagymamájától megtanulta. Nem akármilyen családból származott, s ezt a legnagyobb "kommunizmus idején" is jól a szívébe véste a mama.
Mirjám is még "úrilányként" nevelkedett, és egy fényes bálon ismerkedett meg a férjével. Akkor még szőke hosszú hajú leány volt, mindig csillogó kék szemmel és töretlen hittel. A délceg férfinek rögtön megakadt rajta a szeme, és Mirjám ma is boldogan emlékezik vissza az estére, ahol első pillanatra szerelembe esett későbbi férjével. Edgárd az első gyermekük volt, boldogságban, - és a sors fintoraként a "nem akármilyen család" ősi kúriájában látta meg a napvilágot. Bár akkor már neki és férjének a házban már csupán két szoba és egy konyhának használ helyiség volt az önkormányzattól kiutalva, - a lakóközösséggel közösen használatos fürdőszobával.
A lemenő nap megsimogatta Mirjám arcát, és ő boldog volt. Edgárd igazán jó nevelést kapott, s ezért hálát adott Istennek. Akkor is boldog volt, amikor újra áldást kapott, és szíve alatt egy új kis életet várt, - a kistestvért.
Most egy könnycsepp gördült végig az arcán, és arra gondolt, hogy milyen boldog volt. Edgárd is boldog volt, a férje is boldog volt, mindenki boldog volt, hogy kistestvére lett a nagyfiúnak.
Aztán egy nap...
Most arcát a kórterem ablaka felé fordította. Az a bizonyos könnycsepp lassan, nagyon lassan járta be útját szemétől a szája szegletéig. Sós ízt hagyva maga után. Akkor se tudott sírni. Akkor se, amikor a "Kicsi" nyolc hónapos korában angyallá vált... Isten hívta, ő ment...
Mirjám és férje még mindig töretlen szerelméből egy kislány jött világra. Ő volt Katica.
Mindig áldásnak érezte Katica születését, de amikor édes kis arcát a baba a családra fordította, az ő élete teljes fordulatot tett. Gyermekének mongoloid arcocskája minden kétséget kizáróan elárulta Katica lényének egyszerűségét.
Ma már minden más lenne! - gondolta magában, - ma már tudják, hogy a down szindrómával született gyermekek problémájáért nem az édesanya a hibás.
Sokáig senki nem tudta, de valakit mindig hibáztatni kell, így Mirjám lett a "hibás" gyermek "hibás" édesanyja. Bűne, szerelme, minden élete Katicában testesült meg.
Ó, igen! Így volt jobb! Egész biztos, hogy így volt jobb! - De legalább Edgárdnak jó volt... - gondolt vissza életének e kritikákkal és küzdelmekkel fájdalmas szakaszára.
Katica születése után Mirjám anyósa magához vette Edgárd nevelését.
- A gyermeknek külön szoba kell, és "ilyen" körülmények között ez nem biztosítható indokolta önzetlen felajánlását, ahogy végignézett a két nem igazán nagy és egymásba-nyíló szobán.
És a férje is úgy gondolta, hogy jobb a fiúknak, ha nyugodt és kiegyensúlyozott körülmények között nevelkedik, mint...
...és ő egyetértett.
Férje kevesebb időt töltött otthon, s ha megérkezett a családi fészekbe, - már nem volt szomjas.
Próbálták még szeretni egymást, de Mirjám minden szerelme ellenére úgy érezte, sokkal jobb, ha az éjszakát az álmok világa színesíti, mintha egymás ölelő karjaiban töltenék. És hát mi tagadás, bizonyos értelemben sokkal biztonságosabb is volt...
Majd újra megigazította magát az ágyon, és mosolygott a betegtársától távozó látogatókra.
Egy kis olvasólámpa volt az ágy felett, felkapcsolta, és olvasni kezdte a Bibliáját. Betegtársa mosolyt erőltetett arcára, és nem kezdett bele családja szapulásába. Egész pontosan tudta, hogy minden látogatás után ömlik belőle a szó, és amit csak tud, górcső alá vesz, és epés megjegyzésekkel értékeli aznapi látogatóit. Ma nem akarta ezt hallgatni, inkább máris olvasni kezdett.
A Bibliából kicsúszott egy régi boríték.
- Hát igen, a boríték - gondolta, és a könyvet maga előtt tartva emlékeibe feledkezett.
Katica halálát követően a férjét is eltemette. Akkor is ősz volt, s ugyanúgy jártak táncot a színesre vált falevelek, mint most. Mivel férje "jelentős" feladatot látott el vállalatánál, - vezető ugye nem lehetett, mert "túl jó" családból származott - halála után megkérték, hogy nézze át férje íróasztalát. Addig sohasem kutatott az asztal fiókjaiban. A "fontos" iratok keresése közben az egyik fiókból egy halom boríték került elő.
Szerelmes levelek.
Nem, nem vele levelezett a férje, és nem, nem a házasságkötésük előtt.
Alatt, közben, akkor...
Akkor, mintha a szívét tépték volna ki, mintha minden fényből árnyék lett volna egy pillanat alatt. Először még azzal mentegette magának férjét, hogy bizonyára nem volt rá elég ideje Katica miatt, de - aztán érdeklődése a bélyegen látható dátumokra esett.
A dátumok pedig még sokkal, de sokkal korábbi időt jelöltek. Túl korai időpontokat...Már Edgárd születése előtti időpontokat is...
Hirtelen nagy sokaság lepte el a kórtermet, a nővérke felkapcsolta a nagylámpát. Jött az esti vizit.
- Hogy van ma Mirjám néni? - kérdezte a fiatal ügyeletes orvos. - Ne sokáig olvassa azokat az apró betűket! Isten holnap is itt lesz! Jézus megvárja!
- Rendben van doktor úr! - válaszolta. - Aludjunk, gyorsan, mert hamar itt a reggel! - mondta mosolyogva, és elhelyezkedett. A nővérke betakarta, segített a Bibliát letenni az éjjeliszekrényre, majd lekapcsolta a kisvillanyt. Mire a vizitelők kis csapata elhagyta a kórtermet, Mirjám már elaludt.
Jézus már várta. A reggel hamar jött, mint ahogy minden reggel eljön hamar. A falevelek is járták őszi táncukat, és a "szomszéd" beteghez is megjöttek a látogatók...
Mirjám Bibliája Edgárdhoz került, benne sok-sok verssel és néhány régi levéllel...
A holnap egy másik világ...
Szeretek vezetni, így amikor egy party-ba készültünk, másik két embernek is felajánlottam, hogy elviszem őket. Utastársaim, - két hölgy és egy gyermek - kétkedés nélkül ültek be "a mi autónk"-ba. Derűs beszélgetésbe kezdtünk, ki mikor mit fog csinálni, milyen tervei programjai vannak a közeljövőben, és egyebek. Így én megjegyeztem, hogy minden "rosszban" benne vagyok, csak úgy tervezzenek, hogy nekem egy hét múlva szemműtétem lesz. Igazán nem értem, de mintha ebben a pillanatban megfagyott volna az autóban a hangulat. A lazaságot felváltotta a tisztelet, amit a feszes testtartás, és az anyós ülés felett található kapaszkodó szorongatása jelzett. Na végre - gondoltam, mégis csak jó, ha az emberlányát tiszteletben tartják és ha már nem szállnak be a költségekbe, akkor legalább kellő tisztelettel leledzenek a gépkocsi-vezetőjével szemben. Furcsa kérdéseket tettek fel utasaim, mint például
- Tudod, hogy mi is itt ülünk az autóban?
Nem igazán értettem, hogy miért ne tudnám így mondtam is, hogy persze, most négyen vagyunk egy öt személyes gépkocsiban.
Ami ezután következett, az nagyon tetszett, bár nem terveztük előre, de derűs és vidám volt. Két útitársam átment "spiker"-be és folyamatosan kommentálták az úton látható eseményeket.
- Tudod, hogy 40-es táblánál haladunk?; Észrevetted, hogy sárga a lámpa? ; Ott egy zebra van előttünk, és emberek is vannak rajta!; Láttad, hogy előttünk is állnak?
Nagyon kedvesen szöveggel is kísérték az utat, sőt néha-néha még egy-egy örömsikoly is vidámította közös utazásunkat. Én nem értettem az elején ezt az együttműködő utazást, de kiderült, hogy a lányoknak ugyan nincs jogosítványuk, de a hátsó ülésben ülő útitársam már egyszer volt KRESZ-órán.
Miután rájöttem, hogy ennek tudatában próbálja meglévő ismeretei kamatoztatni, teljesen megnyugodtam.
Eszembe jutott egy másik, - nyári - kalandom, amikor költőtársakat vittem egy idős otthonba, verselni. Miért, miért nem, a mellettem ülő férfi az utat figyelte, mint mitfharer, mögöttem Gyuri régi és népszerű operett részleteket énekelt velem. Másik két hátul ülő útitársam - férfi nemük ellenére - visítoztak. Mikor megkérdeztem mi a bajuk, csak annyit mondtak, ne őket nézzem, hanem az utat. Akkor sem értettem mi a gondjuk, hiszen illik ránézni arra akivel beszélünk...
Kellemes utazásunk végén, - miután kiszálltak a gépkocsiból - kicsit szédülten de arcukon vidáman hálát adtak az Urnak, hogy megérkeztünk.
Tudtam én, hogy Isten sosem hagy el! (Most már ők is tudják.)
Visszatérve a lányokkal való utazásra, már nem is volt számomra érthetetlen, hogy néha visítottak boldogságukba, - hogy mellettem ülhetnek az autóban, - hiszen nyáron ezzel a fiúknak is sikerült örömöt okoznom.
No, akkor minden rendben.
Megérkeztünk.
Persze útitársaim első dolga az volt, hogy előkapva telefonjaikat rákattantak az üzenetekre.
Manapság már szinte lélegzetet se vesznek az emberek a telefonjuk nélkül! - gondoltam, és egész este egy csepp szeszes italt sem ittam, hiszen én felelősségteljes "sofőr" vagyok.
Ennek ellenére, mikor eljött a buli vége és az indulás ideje, minden lánynak megjelent a párja, hogy hazavigye. Ha ezt előre tudom, akár előbb is indulhattam volna, így most a sötétben kicsit rosszabb látási körülmények között kell vezetnem. Igazán lehettek volna rám is tekintettel! Miután kimérgelődtem magam, rájöttem, hogy a magány boldogsága vett rajtam hatalmat és élveztem, hogy végre az szólhat a lejátszóban amit én szeretek...
Betettem Chárlit, hátra dőltem és hazavezettem.
"Dőlj hátra lassan. Engedj közel.
Ne kérdezz a holnapról, és nem rontod el.
A holnap egy másik világ.
Távol van és nincs gondja ránk.
A holnap egy másik világ."