Piciny történések

Ó! te milyen szép vagy! – mondta a madárka, és meglegyintette szárnyát. 

Gondolod? – felelte a másik, és mint aki további dicséretre vár félrehajtotta a nyakát. Igen, gondolom. És a szárnyaid is szépen ívelő, erős szárnyak. Nem gondolod, hogy túl sok a díszítés rajtuk? – kérdezett a másik, még mindig illegetve magát. Egyáltalán nem! – fejtette ki véleményét a madárka. Azt gondolom, - tette hozzá, hogy ezekkel a szárnyakkal a Nap felé fogsz repülni. Mindent látni fogsz, érteni, és érezni. Nagyon jó lesz neked! Talán igazad van, - felelte a másik, majd szélesre nyújtotta szárnyait. Ebben a pillanatban két bumfordi piros gumicsizma lépett a pocsolyába. A madárka riadtan repült a magasba. Visszanézett. A tér közepén apró gyermekek rugdosták egymásra a betonba megült esővizeket, színes csizmáikat nem kímélve.

Érdekes – gondolta a madárka, és boldogan repült mintás szárnyaival a Nap felé…

A fiúból éppen hogy férfi lett. A férfihoz pedig kell az asszony, így hát kicsit körül nézett, és ahogy körülnézett meg is akadt a szeme egy lányon. A lány szinte mindent másként gondolt az életről, mint a fiú, de ki tud egy fürtös hajú, ívelt szemű, magas fiúnak ellenállni, főként, ha a barátnők róla álmodoznak.

Ádám jobbról jött, Éva balról... aztán csak találkoztak...

Rövid jegyesség után jött is az esküvő, meg a hideglelés...

Az ember az ugye ember, gondolta Ádám, és ahogy jó apjától látta, minden nap munka után legurított néhány pohárral "mindegy csak ártson" itókát. Éva, az ifjú asszony ezt nehezen viselte. Próbálta szép szóval, próbálta szerelemmel magához édesgetni hites urát, ami gyakran sikerült is.

Mindaddig, amíg  Ádám apja meg nem jelent. Akkor aztán minden visszafordult a régi kerékvágásba, hisz a szülőket tisztelni kell!

Ó az autó! - gondolta magában az asszonyka. Ha sikerülne jogosítványt szerezni, és autót venni, (tudta a párja mennyire vágyik rá), az bizonyára visszatartaná az italozástól. Reményük is volt arra, hogy megszerezzék, hiszen Ádám a hegesztő készülékkel olyan bútorokat és kerítéseket készített (csak úgy hobbyból), hogy csodájára jártak.

Ádám szülei rendesen kezükbe vették az ifjú pár életét. A nagymama házába kell majd költözni, itt jó nagy a pince, mögötte a tó valamikor a család birtokában volt. Ugyan nincs csak egy szoba, így még egy kicsit várni kell -  (pontosabban meg kell várni, amíg a mama meghal). Mindenesetre ültettek egy fát, hogy majd legyen árnyék, és emlék.

Mikor végre kettesben maradtak, az asszonyka nem tudta magába tartani ötletét, így hát férjecskéjét ötletével kényeztette. Ádám boldog volt.

Másnap, nagy családi kupaktanács, ki mibe fog kiteljesedni az évek során. Ez tulajdonképpen másról nem is szólt, csupán arról, hogy apu-anyu (Józsi bá és Erzsike) mit talál ki, kinek mit kell tenni. Első terv, hogy legyen gyerek, és Éva akkor majd ráér disznókat tartani.  Ádám és a bátyja János, nézzenek körül, hol lehet sódert közterületre kitéve találni, azt a következő éjjel be kell majd hordani, hogy megkezdődhessen az építkezés. (Boltban venni mégiscsak drágább!)

A beszélgetés kezdett egyre kényelmetlenné válni a fiatalok számára. Évának nagyon más elképzelései voltak az eljövendő életről, és mi tagadás férjét sem hagyták neje elképzelései hidegen. Az autóval kapcsolatos terve kimondottan kedvére való volt Ádámnak.

Éva karakán természetét Ádám nagyon szerette, így nem is szólt, amikor közölte jó apósával, hogy bizony ő nem fog a disznokkal bíbelődni, de még a családi fészket sem akarja igénybe venni. Az első menetben az ifjak talpon maradtak, a kedves és szeretetteljes családi megbeszélés azért folytatódott. Nyomatékosságot adva a családfő – Józsi bá – hatalmának, előkerült a boros kanna. Esti 5 literre voltak hitelesítve apa, két fia és egy leánya (Eszter).  Az idősebb asszony nem ivott csak töményet. A fiatalasszony pedig semmit.

A nyomaték nem volt haszontalan. Éva végső kétségbeeséseként, hogy férjét a teljes lerészegedéstől megóvja, felvetette az autó, illetve a jogosítvány megszerzésének ötletét.

Apósa ellilulva őrjöngött: Csak nem képzeled, hogy a fiaim többre vihetik, mint amit én elértem! Se János, se Ádám nem szerezhet jogosítványt!  Ezt én nem engedhetem!

Évára sötétség borult.

Amit eddig csak érzékelt, - de az ölelések néha kibuggyanó kedvességek, a barátnők irigykedő beszéde elfedett, - az most volt maga a megvalósult rémálom.

Ádám feje hasogatott, szíve torzult, és nem tudta, hogy mit tegyen. Dühöngött, kezében szorításától megroppant az üvegpohár, és kicsordult a vére. Öklét a védekezésre képtelen bútorok fogadták, s nyögtek súlya alatt, majd hullottak a földre. Dühét sem felesége kérlelő tekintete, sem anyjának folytonos halk kérlelése, Eszter húgának sikítása és remegése nem csitította.

A család férfi tagjai egymásnak estek.

Éva magához szorította sógornőjét, lágy kezével simogatta arcát. Eszter remegve vallotta be, hogy az ilyen esték náluk - "minden hetesek". Az életét árnyékok fedik szinte minden ilyen estén, három liter bor elfogyása után. Az ötödik liter még kevés, ha jön a következő kanna, lassan elnémulnak a könnyek a falakon...

... és az ilyen estéket az anyjuk nagyon szereti – Éva  csodálkozását látva, Eszter folytatta - holnap apu kezesbáránnyá válik, mindent megtesz amit  anyu mond, kér, és egy ideig megint idill és boldogság lesz...

Hogy Józsi bá, János és Ádám miért és hogyan tört-zúzott, éppen akkor és ott kivel és mivel volt bajuk, az soha nem derült ki. Az „ilyen” estéken ezt nem lehetett megfejteni, csak hallani a csörrenések és dörömbölések hangjait, feszülten érezni, hogy a „kés” ott lebegett az asztal fölött. Időről időre vér színezte a kövezetet.

Valahogy reggel lett. És valóban, a ház férfi tagjai szinte a szőnyeg alatt járkáltak, az anyós -  Erzsike - nagy hangon és egyenes háttal dorgálta őket. Kiosztotta a feladatokat, főzött vagy tízliternyi halászlét a halászlé-kockából. Sok tészta, és jöhet az ebéd.

Éva rávette Ádámot, hogy költözzenek az anyjához.

Csomagoltak, és elmentek. Már-már nyugalom áradt életükre, amikor egyik reggel  Ádám apja és János  - se kopogás, se köszönés - megálltak a fiatalok ágya végénél.

Mi az ti még ágyban vagytok?- kérdezte pökhendin Józsi bá.  Öltözz, viszlek a munkahelyedre! - mondta, és fia szó nélkül engedelmeskedett.

Azon a napon Ádám munka után újból nem sietett haza, felesége várta. Talán túlórázik, vagy szereli a gépsort - gondolta és megmosta a haját. A húsleves aranylott, a főtt-tésztát tányérra borította és kidíszítette a zöldségekkel.

Aztán már túl sok idő telt el, és Éva aggódni kezdett. A munkahelye 10 percre volt a házhoz. (Ma már mondanánk, hogy hívja fel, de akkoriban nem hogy mobil telefon, de még vezetékes sem nagyon volt Magyarországon.)

Sötét este volt, mikor rosszkedvűen hazaért Ádám, és folyton azt kérdezte asszonyától: Hol voltál? Megcsaltál?

Éva már majdnem megbékítette Ádámot, amikor a hangoskodást megunva az asszonyka édesanyja bekapcsolódott a vitába. Te hol voltál? A lányom itt volt....

Anyai szíve ezt nem tudta elviselni...

Az apámmal voltam... és te? és tudd meg, ha az utolsót is, de én a szüleimnek mindig adni fogok abból ami az enyém! – üvöltötte Ádám. A dühös, haragvó ember "műsora" újrakezdődött. Pohár törés, vér, majd a bútorok...

Végül Éva megkérte, folytassa az estét is az apjával, majd kituszkolta az ajtón.

Éva és édesanyja leengedték a redőnyöket, bezárták az ajtókat, és féltek... A fiatalasszony most nem csak a ráboruló sötétséggel, de édesanyjának nem kívánt hangjával is össze volt zárva.

Nem sok idő után motoszkálás hallatszott a padlásról. A megvadult Ádám felmászott a tetőre, azt megbontotta, és indult, hogy jogos tulajdonát - asszonyát magával vigye.

Mivel ez nem ment teljes némaságban, a szomszédok hamar az események nézőivé, majd szereplőivé váltak. A fiatal ember itt vesztett csatát. Ahol ők éltek, ott a szomszédok az évek alatt magas kőkerítéssel vették magukat körül és megtanulták, hogy bármit hallanak, jobb,  ha nem avatkoznak bele. Itt azonban eddig ilyen hangoskodás nem volt, és jó szomszédságban éltek egymással.

A kőműves, festő, szakmákban edződött férfiak hamar megmutatták Ádámnak, hogy melyik úton induljon haza szülei házába.

A fiatalasszony besötétítette a szobát, és az éjjeli lámpa fényénél belenézett a szoba falán függő hatalmas tükörbe.

Te Úristen! - ijedt meg a látványtól. Abban a pillanatban gyönyörűnek látta magát, s tudta, hogy ez a belső kisugárzás csak egyet jelenthet - édesanyává vált. Szíve alatt már egy másik ember szíve dobogott...

A sírástól csak úgy remegett a teste, mindene. Édesanyja kétségbeesetten ment be lánya szobájába. A hír hallatán rögtön megoldást ajánlott - el kell vetetni!

Ha ennek az estének a szörnyűségeit még lehetett fokozni, azt édesanyja megtette. Elvetetni? Kit? Az ő gyermekét? Gondolatai a jövőbe merengtek, hogy tudna élni ezután?  És ha ő még él is így, ezt adhatja, kívánhatja gyermekének?

Másnap Ádám - apjától tanult alázattal és bűnbánó mosollyal arcán jelent meg anyósa házánál.

Éva arcáról eltűnt az eddigi megbocsájtásokat megelőző mosoly, komoly képpel fogadta. Elmondta, úgy érzi, hogy gyermekük lesz, de ezt már nem kívánja vele együtt megélni.

Ádám még sokáig nem tudta mit tegyen. Elköltözött, de a nő, a közelébe se ment, az ablakból nézte elmenni férjét. Barátok jöttek a költöztetéshez. Éva nézte Ádám barnára sült bőrét, magabiztosnak tűnő lépteit, és közben lángoló szerelemmel kísérte minden mozdulatát. Rövidre vágott göndör haja komolyságot tükrözött megtört arcának.

Persze az ismerősök hozták-vitték a híreket, hogy hány és milyen hölgyek társaságában látták az ifjú férjet...

A válást az ügyvéd úgy rendezte, hogy a gyermek születése után mondják ki. (Mégiscsak más asszony néven szülni!)

A baba születése után nem sokkal Ádám egy tervrajzzal jött a kötelező látogatáskor - külön házat épít maguknak, tárta terveit Éva elé.

Éva már tudta, egy faluban vagy városban Ádám szüleivel – semmi esélyük nem lenne! Túl közel volt a telek Józsi bá és Erzsike néni házához.

Elváltak, a ház megépült.

Több mint tíz év telt el. Egy alkalommal, amikor Éva vitte láthatásra a gyermeküket, már kis testvére kísérte. Ádám ránézett, majd halkan, megtörten így szólt: Szép ez a kislány! Gyere vissza! Én őt is felnevelem! Éva hidegen válaszolta: már nem!

Ádám soha többé nem házasodott meg. Várt, majd beteg lett.

42 éves lehetett, mikor kérte Évát, hogy menjen el hozzá. Éva kereste, de Ádám már addigra újra a szülői házban élt, oda pedig őt nem engedték be.

Ezután nem sokkal - Ádám meghalt.

A temetésről nem tilthatták el, ott búcsúzott el végleg egy korán elillanó álomtól…

Erzsike perelte fia házát az unokájától...(Nem nyert pert.)

A per útján megörökölt házat Éva gyermeke keserédes mosollyal vette birtokba. Első gondolata az volt, hogy megszabadul apja örökségétől. Hívott egy ingatlanbecslőt. Az árajánlat megdöbbentő volt: A ház ugyan nem sokat ér, de a kerítés, amely körülveszi, milliókat! (A kerítés, melyet Ádám a hegesztőgéppel készített).  Kisebb vívódás után a házat is megtartották.

αΩαΩαΩ αΩαΩαΩ αΩαΩαΩ

Ki tudja, mikor jön el újra?

S ha eljön észreveszem-e?
Ki tudja mi a boldogság útja?

Ha erőtlen, én hogy legyek vele?

Önvád és kétségek közt élni

ó mond, Isten hogyan lehet?

Taníts meg újból úgy szeretni,

ahogy azt régen elfelejtettem!

Hosszú évek után könnyeket ejteni

nem más, mint elhaló zene,

De minden cseppben ott az eljövendő,

a múlt, s a bánatos jelen.

(Munkacíme volt: (Ablakból nézte)

(Ádám név jelentése férfi, Éva név jelentése nő)

Liliék hatalmas házban laktak. Nem volt még egészen kész a ház, de már teljesen jól lehetett benne lakni. Az utca végén lakott Dorka édesanyjával és két nővérével. Lili és Dorka ugyanabba az óvodába jártak. Tulajdonképpen az ovi nem volt messze, egy hídon kellett átmenni és még két utca, de ha autóval indultak kis kerülőt kellett tenni, mert a híd csak járdát rejtett hátán.Dorkáék mindig ott mentek el Liliék háza előtt, beköszöntek, de Lilinek nem volt kedve a reggeli sétához. Néha azért rá lehetett venni, és akkor együtt indultak mind a hárman. Lili szeretett Dorkáékkal lenni, csak a sétát nem kedvelte, de a meséket igen.
Dorka anyukája minden reggel mesélt. Nagymamákról, messzire ment fiúról és egy-egy kötött sálról szólt a mese.
Lili szerette ezeket a meséket...


Sok év telt el. Dorkáék már régen elköltöztek az utcából. Lili sokszor álmodott még a reggeli séta közben hallgatott meséről. Fülébe csengett, "amíg a mama várta haza a fiát, elkezdett kötni egy sálat, hogy amikor a fiú megérkezik, átadja, és mindig érezze az otthon melegét". Emlékezett rá, hogy valami olyasmiről is szólt a mese, hogy a sál már nagyon hosszú volt, de fiú, még mindig nem ért rá...


Lilinek mindene meglett. Alig töltötte be a tizennyolcadik évét, máris nagy autóval közlekedett. Mindene megvolt. Valami apró hidegség ott csücsült a szíve mélyén. Valami furcsa szomorúság. Nem tudta mi lehet az, így aztán nem is sokat foglalkozott vele. Elrejtette.


Nem kellett sokat várni, karrier, házasság, mind jöttek sorban egymás után. Sikert sikerre hozott jó sorsa. Párja a szülei megelégedésére is szolgált. Sokat dolgoztak, sokat utaztak, európaiként éltek régi kicsiny magyar falujukban. Már a szomszédok nyelvéről is eltűnt az élcelődés, megbékéltek az új gazdagokkal.


Mindenre fel volt készülve, de egy apró élet közbeszólt.
Lili kétségbeesett. Édesanyja mint afféle régi és egyszerű gondolkodású vidéki asszony nem rémült meg a "jó hír" hallatán.
Ő valóban áldásnak tartotta, hogy leánya gyermeket vár. Mivel anyagi gondjuk nem volt, úgy döntöttek, aki jönni akar, annak jönni kell. Szeretettel várták a kicsiny gyermeket.
Lili is megbékélt. Férje kicsit duzzogott, hogy mi lesz majd a jövővel, az utazásokkal és egyéb terveikkel, de anyósa
megnyugtatta, hogy reá mindenben lehet számítani.


Lili otthon maradt, és készült a nagy napra. Férje tovább dolgozott. Tovább, tovább és tovább...
Lili miután túl volt a masszázson, a fodrászon, a kozmetikuson, és az összes olyan programon amibe kedvét lelte, már csak a férjét várta otthon.
Mikor az megérkezett, eleinte csak kedvesen tett felé néhány megjegyzést, hogy mennyire jó lenne, ha nem csak a munkával, de vele is foglalkozna. Később egy amazon dühével fordult felé, majd újabb csábítással. 
De a hosszú délutánok és esték egyre lassabban teltek. Kimozdulni egyre kevésbé volt kedve, úgy gondolt magára, mint egy eltorzult bálnára. Amikor eddig jutott, még örült is, hogy férje távol van - "így legalább nem utál meg teljesen azért, ahogy kinézek", gondolta.
Néha áthívta szépen berendezett sok szobás otthonába édesanyját, együtt rendezgették a babaszobát.


Végre elérkezett a nap, hogy a baba világrajött. Nagy volt az öröm, és Lili igazán boldog volt, mert apás szülésnek lehetett részese.
Otthon mindent elintézett édesanyja, és az eslő fél évben szinte átjáróház volt az otthona. 
Az újdonság hatása gyengülni kezdett, a barátok látogatásai is egyre ritkábbak lettek.
Férje újra munkába temetkezett - most aztán még nagyobb lelkesedéssel, hiszen a gyermeknek is mindene meg kell hogy legyen. Ráadásul amit már régen terveztek Lili édesapja bevette jól menő építőipari vállalkozásába, - "most már egészen biztos, hogy egy család vagyunk" - mondta és a születés megünneplésénél unokája édesapját üzlettársává tette.


Néhány hónap után egy rendkívül jó üzletet kaptak - külföldön. Tulajdonképpen nagyon jól ment a vállalkozás, és minden gond nélkül mondhattak volna erre a felhívásra "nem"-et, de persze egy vállalkozó nem így gondolja. Lili édesapja a belföldi üzlet-vitelét Lili édesanyjára bízta, majd vejével külföldre utazott.


Lili egyedül maradt. Férjével telefonon tartották a kapcsolatot. Bár reggel, este beszéltek, de nagyon hiányzott a párja. Édesanyja estére hullafáradt volt, így első és egyetlen unokájának látogatásairól is le kellett mondania. 
Lili keresett segítőket, de előbb-utóbb sorra felmondtak, vagy lebetegedtek. Volt olyan is akit el kellett küldenie, mert meglopta. Olyan is akadt, aki a gyermekkel bánt "idegen" módjára.
"Hát persze, a magyar irigység" - gondolta Lili, és egyre többet járt eszébe csöppke barátnője. Vajon ők most merre vannak?


Az esti rossz gondolatok reggelre eltűntek. Gyermeke egészséges volt, jó alvó, szépen evett, és igazán sok örömet okozott Lilinek egész álló nap.


Csak azok a hosszú esték ne lettek volna. Hiába az internet, a telefon, estére a munka után már mindenki fáradt.


Lili egyik nap egy hatalmas bevásárlóközpontban sétál, amikor egy -kézimunka- üzlet kirakatában meglátott egy szép gombolyagot. Betért a boltba, majd sok szép pamutgombolyaggal és kötőtűvel folytatta útját gyermekével.
Esti lefektetés, egy rövidre sikerült telefon...
Néhány ismerős a fészen, - akik újra megígérik, hogy MAAAJD JÖVÖK, és aztán a televiziós magány...


Lili ugyan nem értette, hogy mi történik vele, de beült a fotelbe, és előkotorta elhalványult emlékeit - amikor az iskolában kötöttek - felsőben.


...és elkezdte a sálat.


Széles, kellemes tapintású, bár egyszerű mintájú sálat készített. Mikor úgy érezte, hogy elég hosszú, újra telefonált.
Férje nem értette, mikor annyit üzent, "Kedvesem a sálad elkészült, gyere haza", de valami furcsa melegség öntötte el a szívét. Lili apja még morgolódott is, hogy "pont a legnagyobb munka közepén vagyunk, csak nem gondolod, hogy most hazamész...?" - de az ifjú apa, hazaindult.


Másnap reggel Lili a férje kávéjára ébredt. Férje mosolygott. Még mindig nem értett semmit, de úgy érezte, el kellett jönni, a gyermekét átölelni, feleségét megcsókolni.




Sok év telt el.


A férje sokáig nem kérdezett semmit, de ha messzire ment, és Lili telefonál, hogy "a sálad elkészült", hazajött. Megcsókolta a gyermekét, átölelte a feleségét, velük töltött néhány napot, majd újra indult a mókuskerék...


Lili boldog volt, sokat álmodott régi barátnőjéről, a "sétáló" mesékről. Megértett mindent, és hálás volt, hogy voltak olyan reggelek, amikor az autó helyett gyalog "kellett" mennie az óvodába. 
Férje sokáig nem értette, hogy reggelenként miért nem járnak autóval, miért mennek mindig gyalog az oviba.


Amikor a kisfiúk már iskolába ment, egy reggel mind a hárman együtt mentek. Akkor ismerte meg a sétáló mesék titkát,
akkor hallott a nagymama kötött sáljáról, amit addig kell kötni, amíg haza nem érkezik az, akire várunk...

1. rész

"Veszedelmes viszonyok"

Viktória épp rendezni készült az életét, amikor megismerkedett Leventével. Tulajdonképpen elég kalandos volt ez a megismerkedés, mert Levente bátyja Zoltán volt Viktória „volt” barátja. Zoltán szerette volna megfogni az élet napos oldalát, és ezt rendszeresen abba vélte megtalálni, ha nem kellett munkába járnia. Viktória, aki maga nővérként dolgozott, ezt egy ideig tűrte, majd szerelem ide, szerelem oda, úgy döntött véget vet kapcsolatuknak.

Arra álmában sem gondolt, hogy a „megoldás” végig ott élt a szomszéd házban, s ahogy Viktória összepakolta a bőröndöt és indulni készült, - hogy a Budapest egyik prominens helyén elhelyezkedő házból kilépve maga után hagyja Zoltánt és a napsugaras életét, - Levente hellyel kínálja, és kéri, hogy költözzön hozzá a másik házba. Nem volt nehéz döntés, így nem kellett messzire mennie.

Csak később derült ki, hogy Levente gyengéd érzelmeket táplál Viktóriával kapcsolatban. Az asszony kicsit meglepődött a kellemessé és hűvössé vált nyár estén, amikor ezt megtudta, s némi időt kért, hogy reagálni tudjon.

Viktória nem volt már kicsi lány, maga mögött hagyott egy igen erőszakos házasságot, és két gyermeket, - ami abban az időben igencsak nagy bűnnek számított a köztudatban. Nem volt mit tennie, a lakást a férje vállalata adta, s hogy mennyi pofont kellett elviselnie, azt nem kötötte senki orrára. 

Gondolataiba mélyedt, s sokáig nem tudta mitévő legyen.

Egy újabb „világfelborító” döntés meghozatala előtt állt. Levente szinte teljesen a testvére ellentéte volt mindenben. Az asszony ilyen őszinte vonzalmat még soha nem tapasztalt. Jól eső érzés fogta el, ha Leventére gondolt, kedves és nem tolakodó közeledése meghatotta. Új érzés kerítette hatalmába, olyan, amit eddig még nem tapasztalt. Férfi, aki őt szeretné társául, és mégsem erőszakos, nem sürgeti – egyszerűen csak szereti. Lányai elfogadják, egyre többet látogatják, sőt a nagyobbik szinte már ott is lakik Levente házában, Viktóriával.

Nincs könnyű helyzetben ma se a tanító, se a tanár. De vannak olyan gyermekek is, akiknek szintén nincs könnyű sorsuk, - bár így vagy úgy, de titkolják, tagadják.
Bevallom, nem szoktam meg, hogy ne szeressenek, de az egyik óra után így éreztem. 
Akármit tettem, csak flegmaság, pimaszság, és "bemutatás" lett a részem.
Nem is értettem, - így nehezen kezeltem a helyzetet.
Én készültem, s ez máskor igen jó hangulatú, szinte már örömmel teli órákhoz vezet, amikor mind a gyermekek, mind én jó érzéssel hagyjuk magunk mögött a termet.

Ez az óra más volt. Máig nem értem hogy miért, de hogy mi okozta a másságát, azt - tudom. 
A csoportba bekerült egy gyermek, aki jó három évvel idősebb a többieknél,  (ami ebben az életkorban nagyon sok!).
A gyermek felismerve a többi gyermekre gyakorolt hatását, - pont akkor, pont ott  - úgy gondolta, hogy megerősített udvartartásával "megmutatja" hogy hogy lehet "kifordítani a sarkából" egy órát. Hogy lehet olyan stílusban beszélni, ami talán ellenállásba ütközik...
Az óra végén közöltem a gyermekekkel, hogy sajnálom, hogy ez a 45 perc így telt el, - nem ezt szoktam meg tőlük...
Megkérdeztem, hogy ők erről mit gondolnak, és egyértelműen kijelentettem, hogy ezt nem tűröm...
Aki ismer, az tudja, hogy igencsak meg kell dolgozni azért hogy bármelyik tanítványomnak - akár rossz jegyet adjak- vagy bármiféle rosszalló beírást, - de ez most előkerült.
A következő órára volt aki fejét lehajtva érkezett, és bocsánatot kért, volt aki - a nagyobb gyermek - úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

Továbbra is azon a véleményen maradtam, hogy nem jó ebben az életkorban egy jóval idősebb gyermek jelenléte az osztályban...
De
A gyermek nem véletlenül MÁS, mint a többiek. Először később indult iskolába, aztán bukott, majd egy évet visszaléptették, - és tulajdonképpen családra is csak nem régiben lelt. Örökbefogadták. 
Itt végső soron végképp nem értettem a dolgot, mert a gondviselője hónapok óta nem tartózkodik az országban... 
Örökbefogadták, majd lerakták valahová, (mint egy csomagot), és még a karácsonyt is idegenek "ölelő karjaiban" töltötte...

Most mit gondoljak, mit tegyek?
Továbbra se gondolom, hogy a gyermek a helyén van...
...de nem tudom, hogy ha tőlünk elkerül, mi lesz vele? (Bár szerintem az örökbefogadónak kellene ezt komolyabban vennie!)
...de továbbra is úgy gondolom, hogy a vele egy osztályba járó gyermekeknek saját jogon van idejük belenőni saját kamasz-korukba... - és saját jogon, saját pimasz tetteiket "kiagyalni"...
Legyen idejük beérni, és megküzdeni lelki-testi változásaikkal.

Talán hihetetlen, de belebetegedtem kétségeimbe...

Megdöbbentem, és úgy gondolom, hogy nem szép (és itt most az örökbefogadó, de el-eltünedező anyukára gondolok) egy gyermek életével játszadozni, - nevelését felvállalni, - de nevelés helyett magárahagyni...
Aztán vádolni az intézményt, amely befogadta, s ha az nem úgy "ugrál" ahogy azt tőle elvárják, - akár még feljelentéssel, lejáratással fenyegetni...

...és akkor mit tehet a pedagógus,,,
...és akkor mit tehet a másik gyermek szüleje - aki nem ért azzal egyet, hogy valaki nem a kellő viselkedési normát mutatja a gyermekeknek...

és akkor...
és akkor...

belebetegedtem...