Piciny történések

Illat-álom

 

Talán már éjfél is elmúlt mire rendszerint álomra rendszerint hajtotta a fejét. Tulajdonképpen félt elaludni, pedig sokszor nevettek azon, hogy milyen pózban nyomta el az álom. A fáradtság egy fura formája vette birtokba testét, amelyet a több napon át tartó visszafogottságnak tulajdonított.

Ma minden más volt. Társával hosszabb sétát terveztek és ez már reggel jókedvre derítette. Jól telt a nap, minden amit egy meghitt kettesben töltött szombat adhat – az ma a napsütéses Duna-parton megvalósult. A víz közelébe ugyan nem ment, viszolygott tőle, de a friss levegő, a kényszerű bezártság után a szabadban eltölthető idő is felértékelődött. Társával jó nagy séta után érkeztek haza, ahol a kedvenc fotelja várta. Szó nélkül letelepedett megszokott helyére. Egy-egy kedves szó, néhány simogatás után újra egyedül maradt a szobában. A fotel karfájának támasztotta fejét és lecsukta a szemét. Akaratlanul is mosolygott. Mosolygott mindaddig, amíg a Duna-víz szagára nem kalandoztak gondolatai. A víz másoknak oly kellemes illata benne fájdalmas emlékképeket téptek fel a magába mélyen eltemetett kölyökkori eseményekből. Soha nem tudta értelmezni, soha nem tudta megfogalmazni, hogy miért van benne ez a fojtó nyüszítő félelem. Még fel-felvillantak pillanatok amikor apró testét kézbe vették és külön választották a testvéreitől. Utána fura nyöszörgő hangokat hall emlékeiben, majd a magány hűvös lehelete öleli át. Ez az, amit minden éjszaka újra és újra álmodik.

De a mai séta, az utána következő játék kimerítette, így a kései vacsora után rövid időn belül elaludt. Hajnal lehetett már mire újra kinyitotta a szemét. Fején érezte gazdája lágy kezét, ahogy végigsimogatja és mély hangjával beszél hozzá:

"Nincs semmi baj kiskutyám, itt vagyok, itt vagyunk, téged senki, soha nem fog bántani."

 – Mi történt? – kérdezte egy kellemes, de számára ismeretlen hang.

– Sokszor sír álmában. Nyugtalan. Megélte, ahogy vízbe tették a testvéreit – mondta a mindig biztonságot árasztó mély hang.

A kellemes hang tulajdonosa – finom illatú kezével lágyan megsimogatta homlokát. „Talán legközelebb már hárman játszunk a Dunaparton” – gondolta, majd megnyugodott és elnyomta az álom.

Elmúltam ötven éves. Nem tehetek róla, sokkal könnyebb megbántani, mit fiatalabb koromban. Elég egy rossz szó, egy nem odaillő mozdulat, egy kelletlen grimasz, vagy akár egy viccesnek tűnő mondat. Ilyenkor görcsbe szorul a gyomrom, akadozik a lélegzetem, és akár mennyire is uralkodik az agyam, fáj a felém tett gesztus, vagy nekem mondott szó. Hiába tudom, hogy meg kell(ene) bocsájtani, nem kell(ene) komolyan venni, - nem megy. Megbénít a bántottság, sok napig az jár a fejemben- ezt most miért kaptam, mit tettem, hogy ezt érdemeltem? Lehet, hogy a másik már el is felejtette, talán észre se vette.Nem tehetek róla!

Betudom az idő múlásának, azt, hogy az élet apró jeleit beépítem mindennapjaimba, keresem bennük a szépet, a jót, de ezzel együtt megtalálom a bánatot és a fájdalmat is. Érzékenyebb lettem, sokszor úgy érzem talán már nem e-világi érzésekkel élek. Erősnek kell lenni, megbocsájtónak, és - mert az emberek ezt szeretik - vidámnak. "Kinek is kell egy tüskés, bolondos figura, ki a szívét letagadja, s nincs bájos mosolya? Mi lesz velem? Oly nagy a vilgág! Fogjunk össze! Te szeress legalább!" De mi tagadás, nem mindig sikerül. Biztos ez is az én hibám, (mint mindig minden más), de ez már csak így van. 

Hogy miért írtam ezt le? Nem azért, hogy ettől másnak is rosszabb kedve legyen, de még azért sem mert a várt szót, hogy "ne haragudj" még nem mondta ki senki, - nem nem ezért.

Csupán el szerettem volna mondani, hogy én se gondoltam volna 30-35 éves koromban, hogy mit gondolhatnak a nálam idősebb, többet megélt emberek. Nagy valószínűséggel én is olyan voltam mint "elefánt a porcelánboltban" és rengeteg bántást és fájdalmat hagytam magamután. Lehet, hogy el sem hittem volna, ha ezt valaki mondja, de én bízom benne, hogy a nálam fiatalabbak bölcsebbek, mint én voltam az ő korukban.

Nem megbocsájtani kell, és megbocsájtást várni, - mint ahogy egy nagyon kedves barátom mondani szokta, - hanem úgy élni, hogy ne kelljen erre várni. Nekem nem sikerült - eddig. Talán Nektek jobban megy. Én, mindenesetre nem tehetek róla, de addig amíg a gyomromban görcs van, a fejemben kalapács kopog, a levegő szögletes, - addig nem tudok túllépni, megbocsájtani. Ilyenkor kell az imádság, a türelem - ami nincs, - és a hit. Tudom, hogy mit kellene tenni, de nem megy.
Bocsássatok meg Nekem, én ilyen lettem, és nem tehetek róla!