Piciny történések

TÉVEDÉSBŐL SZÜLETETT

Fiatal korában még szeretett kijárni a temetőkbe. Ott csend volt, békesség. Mintha vágyott volna oda, és valahogy – talán éppen ezért, - soha nem félt a haláltól. Ha szóba került, csupán az futott át a gondolatain, hogy mennyi olyan dolog van, amit be kell fejezni előtte. Még nincs felnevelve a gyermek, a ház körül is rendet kell tenni - ne hagyjon maga után befejezetlen ügyeket…
Magát, a saját életét, soha nem féltette az elmúlástól. Túlzás lenne azt állítani, hogy azért mert Istenbe vetett hite segítette őt, hiszen sok éven át szinte istentagadóként élt. Még vitatkozott is a többiekkel és mindent megkérdőjelezett. Mára ez változott.
Aggódott megélhetésért, a kifizetendő csekkekért, a betegségekért, a vizsgákért, szinte mindig mindenért, - de hogy meghaljon, azért nem.
Úgy gondolta, hogy aki meghal, az egy karcsú szürke fátyolszerű hölggyé válik, akit táncba hív a fekete ruhás Úr, és csak táncolnak, táncolnak, egy halálon át…
*
De így nem szeretne a temetőben feküdni és halott lenni. Így nem, ahogy itt állnak a sírok. Némelyik díszes és ragyog, másokon ott áll egy-egy angyalszobor, de a legtöbb egy kő, esetleg beton.
Az ő anyja sírja nem ilyen. Szinte gondozatlan. „Persze, majd ha meghalok rám
tesztek egy nagy követ, hogy gondolni se kelljen rám” –jutott eszébe, valahányszor kiment a temetőbe. Még édesanyja tekintetét és hangját is hallotta hozzá. Nem elég, hogy egy „életet” átvitatkoztak, még most is, itt is ez van…
Már nem fájnak a szavak, de nem múltak el nyomtalanul. A temetőkertben mindig csípős a szél, még akkor is, ha nagyon süt a nap.
*
Azon a napon, amikor az édesanyját temették, minden olyan volt, mintha csillogó üvegből lenne. Január hatodika volt, és kegyetlen hideg. A fákra ráfagyott a jég, és olyan volt az egész táj, mintha ezüsttel, és ragyogó kövekkel vonták volna be a fákat, bokrokat. A legcsúnyább bokrocska is ragyogott ágaival, és szikrázott rajta a Nap fénye.
Szégyellte magát, és zokogott. Akkor azért, mert úgy érezte, hogy – megrészegítően felszabadító érzés futott át rajta, - szabad lett, most pedig azért, mert itt áll, (és „túúúl” élő). Már most több évet élt, mint az édesanyja.
Hogy vette mindehhez a bátorságot? – bizonyára ezt is a szemére veti majd, ha a túlvilágon találkoznak. Nem is tudja, hogy mit szeretne igazán, jónak lenni, vagy úgy élni, hogy az „örökkévalóságba táncolja át magát” és bűneit.
*
Anyja korán lebetegedett. Ő szinte belenőtt, hogy erről szól az élet. Nyolc évesen hónapokig nem látta, annyit volt kórházban. Megszokta. Közben építkezni kezdtek a szülei, és bármi fordulatot vett az élet, az először az építkezésről, majd édesanyja betegségéről szólt minden.
Ő még gyerek volt, és nem értett semmit az egészből, csak azt látta, hogy mindig kiabálnak egymással a szülei, mindig mindenen pillanatok alatt képesek összevitatkozni, és akár tettlegességig elmenni. Apja ordított, anyja verekedett, - mondván egy nő nem hagyja magát!
A válás után, - mint akkoriban ez szokás volt – a gyermeket anyjának ítélték. Apját évekig nem látta, pedig a felépített ház másik részében élt. Nem mintha nem lehetett volna hozzá menni, de édesanyja nem nézte volna ezt jó szemmel, így a békesség érdekében így volt jobb. Tinédzser éveire hátizsákként nehezedett anyja betegsége. Nincs barátság, nincs táborozás, és az esti programokról szó se lehetett. Anyjának minden barátjáról és barátnőjéről pontos és megmásíthatatlan véleménye volt, - s hogy ezzel örömöt is okozzon, - sose rejtette azt véka alá. Így lassan, de biztosan eltünedeztek a környezetéből az iskolatársak, udvarlók. A mozi, mint olyan, a fertő helye volt. Egy idő után bárhová indult volna, azt csak kísérővel tehette (volna), így inkább nem ment. A kikapcsolódást nem anyjával képzelte el. Természetesen ez nem megérthető egy tizenéves lánytól, mert különben rossz társaságba keveredik.
Ezeken a felvetéseken azóta is sokat gondolkodott.
Azt is érdekesnek tartotta, hogy minden programja előtt kórház-járás, orvos-hívás lett az új program, és kellő mennyiségű szemrehányás mind felé, mind az őt ellátó orvosok és nővérkék viselkedését értékelve.
Véletlenül mégis sikerült férjhez mennie, és elköltözött.
Furcsa módon anyja kibékült az őt „örökkön imádó” férjével. (Pedig nem semmi, amit az apja kapott a fejéhez az évek alatt!)
Össze azért nem költözött vele, nagy volt a ház, és így, kényelmesebb volt.
Egy alkalommal mikor hazament, hogy meglátogassa édesanyját, nyitva volt a bejárati ajtó, de anya sehol. Némán nézelődve kereste, mikor hangokat hallott az édesapja lakrésze felől. Ahogy közeledett, anyja hangját hallotta, ahogy arról számol be az apjának, hogy milyen csúnya ahogy ő, - a lánya – bánik vele, soha meg nem látogatja, nem támogatja, és egyáltalán…
Szóval, élete bánata (mármint ő,) ott állt az ajtóban, és akkor úgy érezte, hogy egyáltalán meg se kellett volna születnie. (Lehet, hogy ezért nem félt soha a haláltól?) Tévedésből jött a világra.
*
A temetőben egyre több lett az ember. Ő nem nagyon szerette, ha ismerősökkel találkozott itt, hiszen hogy is magyarázhatná meg a megmagyarázatlant, hogy miért is „ilyen” a sír. Szép fehérre festett fakeresztet csináltatott, de már arról is pereg a festék. Újra kell majd festeni, és a névtáblát is szidolozni kellene. De lefedni? Lefedni jó lenne, csak…
*
Anya és Apa „se vele se nélküle” élete kicsit szorosabbá vált. Persze ez megint nem tartott sokáig. „Mindig dohány szagod van! - Nem vagy hozzám figyelmes! - Menj el, és mosd meg a kezed! - Te csak azért látogatsz meg, hogy lássák milyen jó vagy! – Már megint nem hallod meg, amit mondok! – Elviselhetetlen vagy! – Sokat beszélsz! - Ne kiabálj! – Te, meg a te rokonaid!...” Újra és újra felhangzó mondatok…
*
Édesanyja és Édesapja rövid intermezzója után, természetesen megint az ő felelőssége lett a beteg szülő ellátása. Még az önkormányzat is vizsgálatot indított, hogy a fiatalok mennyire tudnának gondoskodni róla.
Ez azért nem esett jól Neki. Mindig bevásárolt amikor meglátogatta az anyját, és búcsúzáskor mindig ott felejtett jó néhány forintot az asztalon. – Ennek ellenére… Szóval nem esett jól a hivatalos vizsgálat.
Hátára vette a gyógyszertárakat, a nagytakarítást, a kórház-járást és az ezzel járó örökös és folytonos háborút.
Belefáradt.
*
Egy alkalommal a munkahelyéről indult édesanyjához. A munkatársát kérte meg, hogy vigye őt el, egy zsák burgonyával és még néhány nagyobb kiszerelésű zöldséggel együtt. Kollégája kedvesen elbeszélgetett a „beteg” asszonnyal, segített kipakolni, majd elment. Másnap, mikor újra betért hozzá egy kávéra, csak ennyit mondott: „Mindent megtesz édesanyád, hogy neki legyen igaza, hogy megmutassa mennyire beteg. Ha kell, belehal!”. – Igaza lett.
Kórházba került, újra és újra. Még ötven se volt, de a haja ezüstben csillogott. Az utolsó ilyen kórházi pihenésre egy karácsony közeli napon került sor.
Akkoriban még december 24-e munkanap volt, de úgy, hogy az autóbuszok délután négyig jártak. Sűrű volt a nap, de mindenképpen úgy érezte, hogy BE KELL mennie az édesanyjához, meg kell őt látogatni. Sajnos, az idő szűkre szabott volt, pedig AKKOR, mintha valami marasztalta volna, kivételesen nem érezte anyja tekintetét „annyira” szúrósnak. Mintha a hangjában is bujkált volna valami titokzatosság. Nehéz szívvel és komolyan gondolt ígéretével, „hogy holnap jövök” – hagyta őt ott, szenteste.
Karácsony első napján a kórházban találkozott édesapjával. Sírt. „Még este is veszekedett velem. Hazaküldött, hogy öltözzek át, mert büdös dohány szagom van!” – mondta, és mint aki helyét keresi a világban megállás nélkül járkált a folyosón.
Készült ugyan erre, már vagy harminc éve, de most…
Most mégis zokogott…
*
Hogy mondhatná el bárkinek, hogy édesanyja nem akarta, hogy fedett legyen a sír. Azt akarta, hogy gondozzák, mindig legyen rajta virág. Édesapja még tíz évig élt, de ő sem bírta rávenni magát a kősír készíttetésére…
Most Ő, túl az ötvenen, (amit épphogy átlépett az édesanyja) és a sok éves bűntudaton át, itt áll, és mécset gyújt. Apja hamvait is idetették, mellé, nem rá! „Persze majd ha utánam hal meg az apád rám teszitek, hogy ott is nyomjon!” – csengtek fülében a szavak. Hát, nem tették fölé. A lábaihoz tették. Így a névtáblán két név áll.
Egy kereszt, két névvel…
A mécsest végre nem fújta el a szél.
Ő viszont fázott. Már nagyon fázott. Nem tudta, hogy honnan jön ez a rengeteg hideg, amely átöleli.
Kívül a szél, - amely mindig fújt, - belül pedig a „ma már nem fáj” csak megfagyott, mint azon a január hatodikán - fákon a jég.