Piciny történések

ELKEZDETT...

.

Azzal a szándékkal ült le asztalához, hogy örökre búcsút vesz a múlttól. Levelpapírt keresett, egy patronos tőltött-tollat, és elkezdett írni:

Kedves Múltam!

Már a megszólításon is elgondolkodtam, hiszen lehettél volna

Szomorú - esetleg

Felejteni való, - talán valaha

Reménnyel teli -

de azt hiszem , mindent egybevetve jó a

Kedves.

(Mégiscsak a saját elcseszett életemről van szó).

Úgy gondoltam, jobb , ha leteszlek, nem hordozlak tovább.

Rendben , jogos a felvetés, hogy mit vétettem el...

Akartam szerelmet - megvolt.

Akartam gyerekeket - megvan.

Akartam hivatást - sikerült.

Akartam szabadságot - megkaptam.

De nem akartam csalódásokat, kétséget, küzdelmet, nehézségeket.

Lám, lám mennyi mindent kértem Istentől és

meg is kaptam, - s lám, lám mennyi mindent nem kértem és mégis!

Kincseim vannak.

Igaz, hogy nem a bankbetétem, nem is a húszéves autóm, de vannak.

Ezeket nem adom...

De most mégis leteszem, egy aprócska dobozba zárom. Minden mosolyt mit gyermekektől kaptam, az első szót, az első lépést, az első ölelést.

Most a meg nem élt kalandok, az el nem sétált kirándulások, az el nem csókolt éjszakák, a vidám táncok után vágyakozom.

Kedves Múltam!

Semmit nem feledve kérlek,

maradj magadnak! A jövő kacérkodik még velem, s én elfogadom huncut ölelését.

Kérlek, többé ne zavarj! Amit tudtam, neked adtam. Arcom feszességét, derekam karcsúságát és a hajam színét.

Testesen, hajlott háttal a holnapot kémlelem. Az övé vagyok. Fogadd el!

Így vagy úgy, de sínre kerültem, s a vonatom a Mennybe visz.

Igen, jól gondolod, azt az egyet magammal viszem, - a hitem.

Szóval, bocs most elhagylak egy másik kedvesért.

Tudom, hogy a bizonytalant választom helyetted, de bízom abban, hogy kevéske fájdalom és sok vidámság, nevetés vár rám.

Csak azt ne mondd, hogy röhejes vagyok! De ha igen, hát tudod mit?

Kaland az élet !

Na ne sírj! Pár év múlva újra írok, addigra te is gazdagabb leszel!

Carpe Diem!

Még mindig szeretlek!

Aláírás: Én

.

A levelet lezárta.

És elkezdett élni...

Én még várlak

 El se akartam hinni, amikor először vettél a karjaidba. Csodálkoztam is, hogy pont engem választottál. Talán mert vörös vagyok és más, mint a többiek – gondoltam, de olyan melegség öntött el, hogy a többiek már nem is érdekeltek. Még a kispárnát is megigazítottad, ha közeledtem hozzád. Lágyan magadhoz húztál, öleltél és ringattál. Biztonságban éreztem magam és boldog voltam. Egyre többször, egyre gyakrabban feküdtem melléd az ágyadba és élveztem, ahogy a nap sugarai együtt simogatnak bennünket.

Aztán egy nap úgy döntöttél, hogy utazunk. Kedvenc kispárnámat is betetted az autóba, hogy kényelmesen el tudjak rajta helyezkedni. Én nézelődtem. Először csak a házak, terek suhantak el mellettünk, majd egyre több lett a szépséges táj virágokkal, fákkal.

Egy kis tisztás, az autó megállt. Kisegítettél és én boldogan nézelődtem, szívtam magamba a városvégi fák illatát. Elővetted az uzsonnás dobozt falatoztunk és ittunk.

Kicsit meglepődtem, hogy beültél az autóba és rám se néztél.

Valami furcsa szorongató érzés futott át rajtam. Testvéreimre néztem, ők még jóízűen falatoztak.

Az autó állt, te pedig ott ültél a volán mögött.

Féltem.

Miután mindenki jóllakott már szívesen folytattuk volna veled a kirándulást.

Lassan a Nap is leszállt, a tisztásra köd ereszkedett. Fáztunk, de az autó ajtajai zárva maradtak.

Akkor kétségbeesésünkben utolsó menedékként bebújtunk a kocsi alá és összebújtunk.

Lassan elindult az autó veled, nélkülem, nélkülünk.

Most itt vagyok egy erdő és egy ház között. Este van, a kutyák ugatnak.

Homály borult a tájra, Cirmos fehér csíkjai ugyanúgy szürkének látszanak, mint az én vörös bundám.

Hol vagy?

Kormos szerint soha többé nem látunk téged.

A kispárnát is elvitted…

Tudod, ha én sírok, az csupán nyávogás. A többiek azt mondták legyek csendben, mert még idevonzom a kutyákat és bántani fognak minket.

Hogy bánthatna engem bárki, ha a te karod erős?

Sötét van.

Már nem látni az autók színét, csak a vakító lámpákat.

Mondd, észrevetted, hogy nem vagyok veled?

Én még várlak…

…valahogy nem hiszem el, hogy …

 

A bosszú

Egy megbántott lélek áll a szakadék szélén. Kémleli a mélységet.

Ugorjak? Ne ugorjak? – döntésképtelen.

Körbenéz.

Most, valahogy olyan jó lenne, ha valaki megkérdezné, hogy egyáltalán mi a bajom – gondolja magában. - De senki. Még a szél is elkerül, pedig minden magaslatot körbeölel minden más esetben.

Most, mintha teljesen magára maradt volna.

A szakadék szédíti. Hátralép egyet.

Talán mégsem olyan jó ötlet. Különben is – mi változik meg a világban, ha én már nem leszek? De ha csupán összetöröm magam még nyomorultabb leszek. Bár, lehet, hogy legalább sajnálni fognak. Rendben. Sajnálnak, de nem segítenek. Akkor aztán még jobban ki leszek szolgáltatva mindenkinek.

A flegma szomszédlány majd fanyalog és azt mondja van neki elég baja, minthogy egy nyomival törödjön.

A nagynéném majd sajnálkozik, hogy már a bevásárlásban sem számíthat rám, most majd meg kell kérnie Jocit, pedig az mindig rohan.

A kedvesem sorraveszi, hogy mit kell befizetni és morgolódik, hogy nem találja az eddig befizetett rezsik csekkjeit.

A telekszomszéd boldogan engedi majd el a kutyákat, mert nem tudok szólni, hogy ne feszítsék szét a kerítést és ne rágják meg a kerti bútorokat.

A postás csenget, de kellő mennyiségű „szeretet” híján csak az értesítőt dobja majd be, - azzal meg csak nekem lesz gondom.

Az orvost hiába hívom, így is lassan két éve csak ímélben értekezünk, ha éppen válaszol, mert a rendelőben nincs nete.

…Hát tudjátok mit – gondolta magában a megbántott lélek – maradok ebben a rühes életben és nem adom meg nektek ezt az örömet…

Megfordult, hazament és

nem köszönt többé a flegma szomszédlánynak,

Jocit küldte bevásárolni a nagynéninek,

párjára bízta a rezsi befizetését,

megerősítette a kerítés alját,

bérelt egy postafiókot,

és orvost váltott, (akinek nincs ímélcíme)…

HÁTIZSÁK NÉLKÜL

Letettem. Valóban nehéz volt.

Az egész út, amelyről végig azt hittem, hogy felfelé vezet, most véget ért. A "csúcson kell kiszállni" szokták mondani. Én még nem szálltam ki. No nem azért mert nem akartam, csupán azért, mert nem éreztem, hogy elértem volna már a csúcsot.

Kezdetben még volt a zsákomban némi élelem, egy aprócska remény, meg egy üveg víz. Talán az életvize - azt hiszem ma már nincs jelentősége. Minden lépés amelyet megtettem, boldoggá tett - egy ideig.

Aztán történt valami. Egy kavicsban kibicsaklott a lábam és aki a kezét nyújtotta azt nem fogadtam el.

Szinte bosszantott, hogy neki sokkal alkalmasabb cipője van erre a túrára, mint nekem. Csak a cipőjét néztem és kegyetlenül vártam, hogy felérjünk már a csúcsra. De a csúcs, mintha egyre távolabb került volna tőlünk, mintha a kövek egyre sikosabbak lettek volna, a cipőm pedig egyre vizesebb.

Már elfogyott minden elemózsiám, a hátizsákom mégis egyre nehezebbnek éreztem.

Bánat, irigység, sértettség köveit cipeltem.

Pedig a segítő kéz még mindig nyúlt felém. Nem is értettem. Ő. Miért pont Ő akar nekem segíteni? Egyáltalán Ő tudatában van annak, hogy most mi történik?

A túra következő szakaszában én már csak a nehézségeket az akadályokat számolgattam és rendkívül jól tudtam magamat sajnálni. Haragot tápláltam már a gondolat iránt is, hogy én egyáltalán hogy kerültem ebbe az egészbe.

A túravezetőt kimondottan gyűlöltem, hogy engem erre egyáltalán rá tudott venni. A csúcs meg persze sehol. Egy újabb kanyar - és bár nem szoktam - most feladtam. A társaság nélkülem folytatta az útját.

Segítőmtől el se köszöntem, a túravezetőnek is csak duzzogva adtam tudtára, hogy na ez igazán egy igen furán szervezett kirándulás volt.

Néztem, ahogy a láthatatlan csúcs felé haladtak.

Kiábrándultan és csalódottan ültem egy derékbatört fa törzsén. Gondolkodtam. Végül is minek indultam én el erre a kirándulásra? Csupán kalandot kerestem? Számoltam a nehézségekkel? Tudtam, erről valamit is?

Kalandot kerestem, nem bírtam, megcsúsztam...

Igen.

Akkor valójában kire is haragszom? Arra aki kezét nyújtva vitt volna tovább, hogy együtt menjünk még az úton? Együtt.

Meddig?

Ki tudja, hogy Ő mikor és hol válik le erről a csapatról. De ha Ő nincs, én soha nem állok fel.

Felálltam és hálával gondoltam rá. Mi tagadás erre a túrára Ő jobban felkészült, mint én. A túravezetőt is régebben ismerte, jobban tudta merre megyünk, nem csoda hát, hogy a cipője is jobban illett a feladathoz.

A napsugár megcirógatta az arcomat.

Letettem a zsákomat, ki akartam pakolni belőle, de nem tettem. Az jutott eszembe, hogy ha kiteszem a bánatköveket más még rájuk lelhet. Így fogtam a zsákommal együtt egy odvas fa üregébe tettem és kértem Istent, rejtse úgy el, hogy soha senki ne cipelje őket magával.

Visszatérve az ösvényre, szemem még a távolódókra vetettem. Két apró pontot láttam. Ami igazán meglepett, - és ami előtt értetlenül álltam -, hogy az út amelyről én letértem, nem felfelé vezetett. Mégis miért éreztem én olyan nehéznek?

Mindvégig azt vártam, hogy...

... akkor vettem csak észre, hogy a csúcs, amelynek meghódítására indultunk -, nem is létezik.

Már jó ideje lefelé haladtunk.

De hát miért nem vettem észre?

Ahogy a napsugár táncot járt a fák ágai között, úgy leltem rá a válaszra is: az út nagy részét köd borította.

Ahogy oszlott a köd, úgy vált kivehetővé számomra az ösvény.

Kihúztam magam, tüdőmbe szívtam az erdő friss illatát, megcsodáltam a tavasz első hírnőkeit és óvatos léptekkel

hazaindultam.

ELKEZDETT...

.

Azzal a szándékkal ült le asztalához, hogy örökre búcsút vesz a múlttól. Levelpapírt keresett, egy patronos tőltött-tollat, és elkezdett írni:

Kedves Múltam!

Már a megszólításon is elgondolkodtam, hiszen lehettél volna

Szomorú - esetleg

Felejteni való, - talán valaha

Reménnyel teli -

de azt hiszem , mindent egybevetve jó a

Kedves.

(Mégiscsak a saját elcseszett életemről van szó).

Úgy gondoltam, jobb , ha leteszlek, nem hordozlak tovább.

Rendben , jogos a felvetés, hogy mit vétettem el...

Akartam szerelmet - megvolt.

Akartam gyerekeket - megvan.

Akartam hivatást - sikerült.

Akartam szabadságot - megkaptam.

De nem akartam csalódásokat, kétséget, küzdelmet, nehézségeket.

Lám, lám mennyi mindent kértem Istentől és

meg is kaptam, - s lám, lám mennyi mindent nem kértem és mégis!

Kincseim vannak.

Igaz, hogy nem a bankbetétem, nem is a húszéves autóm, de vannak.

Ezeket nem adom...

De most mégis leteszem, egy aprócska dobozba zárom. Minden mosolyt mit gyermekektől kaptam, az első szót, az első lépést, az első ölelést.

Most a meg nem élt kalandok, az el nem sétált kirándulások, az el nem csókolt éjszakák, a vidám táncok után vágyakozom.

Kedves Múltam!

Semmit nem feledve kérlek,

maradj magadnak! A jövő kacérkodik még velem, s én elfogadom huncut ölelését.

Kérlek, többé ne zavarj! Amit tudtam, neked adtam. Arcom feszességét, derekam karcsúságát és a hajam színét.

Testesen, hajlott háttal a holnapot kémlelem. Az övé vagyok. Fogadd el!

Így vagy úgy, de sínre kerültem, s a vonatom a Mennybe visz.

Igen, jól gondolod, azt az egyet magammal viszem, - a hitem.

Szóval, bocs most elhagylak egy másik kedvesért.

Tudom, hogy a bizonytalant választom helyetted, de bízom abban, hogy kevéske fájdalom és sok vidámság, nevetés vár rám.

Csak azt ne mondd, hogy röhejes vagyok! De ha igen, hát tudod mit?

Kaland az élet !

Na ne sírj! Pár év múlva újra írok, addigra te is gazdagabb leszel!

Carpe Diem!

Még mindig szeretlek!

Aláírás: Én