zita blogja

Mesélnek rólunk régi történetek.
Ezernyi mese, megkopott sor.
Megragadtak rajtam a szavaid,
mint a lemoshatatlan utcai por.
S már látom mindegy mit teszek,
mert neked már nem leszek másmilyen.
Szeretni így sosem tudtál engem,
s talán már többé nem is fogsz sosem.
S bár csak most búcsúztam el igazán,
mégis örökké a hiányod éreztem.
S most, ennek nagyon kéne fájni,
mégis csak a csend maradt bennem.

Anyám fekete szemében a felhők kövérek,
mint göndör bárányok a zöld mezőn.
Anyám fekete szemében még a nap is
csak elbújik a mélyben, csendben, reszketőn.

Anyám fekete szemében a könnyek gömbölyűek,
mint kristálygolyók, kemények, fagyosak.
Anyám fekete szemében nincs tükör,
s én nem látom benne sohasem magamat.

Anyám fekete szemében hideg van,
mint az űrben üres csend...sötét.
Anyám fekete szemében számomra
sosem voltak esti mesék...

Hogyan mondhatnám el amit érzek?
S ha mondom is, ugyan kit érdekel?
Magamnak sem hiszem el ha félek.
Levél vagyok amit a szél visz el.

Felkapja fújja sodorja messze
száraz zörgő táncot lejt a széllel.
Majd megbújik az avarban csendbe,
s összefagy a többi falevéllel.

Megfagyott levél halom a lelkem.
Levelek amiket mind neked írtam.
Halomra rakva vannak még bennem
elmondani nem tudtam, nem akartam.

Hisz hogyan is mondhatná a levél,
hogy elszakadni mennyire fáj.
Csak a tánc a széllel ami mesél,
és a megfagyott őszi táj.


Ìgy sodort el engem is a szél.
Messze sodort tőled nagyon messze.
Mert szereteted nem volt erős kötél,
hogy lelkem megkösse, s ne eressze.

Évek alatt tanúltalak meg így szeretni
Az elsö perctöl csak egyre jobban.
Azóta tudok csak szívböl nevetni,
mióta veled elöször boldog voltam.
És évekig is tart majd, hogy feledjek,
hiába akartál annyira bántani.
Kár hogy nem volt ereje a tetteidnek
a nagy szavakat valóra váltani.


És kár, hogy semmi sem maradt,
amiért még rád  haragudhatok.
Hisz talán csak magamnak hazudtalak,
nem voltak soha veled  tegnapok.
Hiszen mindig úgy akartuk egymást,
hogy ne tudja meg soha senki,
és most mégis nagyon rossz érzés
számodra senkinek lenni.

Álmatlan az éjszakai csend.
Kaparászik bennem a kérdés,
káosszá vált a rend.
Hol talál majd helyet az az érzés,
hogy csak képzeletbeli holnapra tartalak.
Még ne hagyj itt teljesen,
hagyd hogy álmodjalak.

Csak álmodni akarok még veled.
Mert piros betükkel írtalak a falra,
s már semmi sincs ami eltakarna,
ha el akarlak nagyon feledni.
Te semmit sem tudsz csak kinevetni.
Pedig hidd el nagyon szerettelek.
Amennyire csak szeretni lehet.