zita blogja

Most össze kène szedni magam... Nem csak szètesett èrzèseket
pakolni halomra fel...
De mit tehetnèk? Ilyen vagyok.
Azthiszem sosem feledlek el.


Voltál első kiismerhetetlen.
Az első akitől fèltem azthiszem.
S így lettèl lassan az egyetlen.
Nem volt alaptalan a fèlelem.
Voltál akit egyre vártam...
Elkèpzeltem mit teszek, ha itt leszel.
Aztán nem tettem semmit mikor jöttél,
s te nem tudtál mit kezdeni a semmivel.
Voltál aki egyre csak várt rám,
S elkèpzelte mit tesz ha ott leszek.
Voltál aki meláncolt örökre,
Sosem gondoltam volna hogy megteszed.


Voltál aki álmokat ígèrt
Ès örökké vágyakozik...
Vagyok aki vagyok... gyáva.
Nem álmodom... nem vágyok... nem vagy itt...

Majd ha nem leszek már " ilyen", csak "olyan".
Kit nem érdekel a miért, s a hogyan.
Akkor majd tisztán, csak létezhetek,
s minden titkos percet élvezhetek.
De addig ne mondd, hogy gyáva vagyok,
hogy nem élek, csak túlélek minden napot!
Ne mondd meg nekem, hogy volna jó,
hogy mindent vegyek el, ami kapható!
Ne akard megmondani, hogy mi az érték,
mikor neked nincs tét, ismeretlen a mérték.
Neked csak játék minden szabály.
Te sohasem tudtad, hol van a határ.
Én nem hiszek, a rózsaszín mesékben.
Minden amit látok, csak feketén,
fehéren szép, engem nem vakít szivárvány,
engem nem kapott el ez a járvány.
Rám nem hatnak a szerelmes szavak.
Hiába vagy szemfényvesztő, ravasz.
Nekem már osztott bőven pofont az élet.
A hazugságaidból köszönöm nem kérek.
És igen, jól látod, magányos vagyok nagyon,
de nekem a test csak kehely, a lélek a vagyon.
Nekem mit sem érnek, a kimondott szavak,
ha szemedben mást látok, mint mutatod magad.
Hogy szeretsz engem, azt csak úgy mondod,
mintha éhező kutyának dobnád a csontot.
Nem leszek tartalék, nem ment el az eszem,
ha másom nem is lesz, ez megmarad nekem.

Az élet rövid... szinte semmi, csak egy pillanat... Megértettem, hogy minden azokkal töltött pillanat, akiknek nem vagyok elég fontos, akiknek nem számitok igazán, akik nem tudnak, vagy talán nem is akarnak megérteni engem, időpocsékolás... ha már kaptam még egy lehetöséget, legalább becsüljem meg annyira, hogy boldog vagyok... amig csak lehet...

Gyülöletböl tetted e nemtudom,
nyugodt szivvel öltel gyermeket,
miert nem hitted, hogy a Isten
ajandekbe eröt ad neked?
Eröt ad, hogy felneveld egyedül,
hogy etetni tudd az ehes szajat,
hogy nem hiaba fogant meg az elet,
nem hiaba kopogtatott nalad.
Miert nem vagytal ra?
Miert nem tesz boldogga az erzes?
Hogy anyava valaszt egy pillanat,
hogy ez csoda az nem is kerdes.
Inkabb eldobod magadtol,
kiteped szakitod testedböl,
megölöd, es meg sem könnyezed,
akit megfosztottal a lehetösegtöl.
Attol, hogy szep gyermeked legyen,
ragyogo boldog mosolyu,
artatlan kis cseppseg,
kinek laba nyoman elmulik a bu.
Lehetett volna orvos.
Menthetett volna ezernyi eletet,
vagy festömüvesz,
festett volna örökke elö kepeket,
hullhatot volna könnye,
s nevethetett volna a vilagra,
mondhatott volna könnycsalogatva,
szep verset anyaknapjara.
Mondhatta volna neked,
szeretlek edesanyam,
de eldobtad magadtol
at sem gondoltad talan.
Ne feledjük, hogy az eletünk,
oly rövid röpke semmi,
es ha nincs ki nevünket viseli,
nem öriz bennünket senki,
elfelednek mindörökke,
ha majd a hideg sir ölel,
ezert nem szabad ölni,
inkabb ölelni kell.

A legdrágább kő mindent karcol,
de maga nem tűr karcolást,
a legdrágább szív inkább vérzik,
de nem sebez meg soha mást.