zita blogja

Napfény játszik a bőrön.

Nevetésünk keserű.
Tükörszilánkok
a szemeid.
Látni szeretném
a tegnapot a mában.
A hangos világban
hol vagyunk egymásnak?
A holnapok megvárnak?
Maradunk ketten
a csendekkel fedve.
Fordított polaritásban.
Minden hiába, 
ha taszítalak magamtól.
Félelemből, haragból
a ki nem mondott szavaktól.
Mondd, hogy haragszol
te is a világra!
Én nem csak képzelem
a falakat köztünk.
Nem egyedül, 
hanem ketten küzdünk.
Ha nem, az se baj.
Csak oldódj fel bennem,
mint a halálos méreg.
Úgy teszek majd, 
mintha nem szeretnélek.



Semmitmondó 
Vágyak nélküli senkik
leszünk mi ketten.
Beolvadunk majd
az arctalan tömegben.
Megyünk előre,
merre a csorda visz.
Porzik alattunk az út,
és bégetünk...
Nem fordulunk hátra,
nem kérdezünk.
Az összes bőrt 
lehúzza rólunk a világ.
S a sírjainkon sem 
nő majd virág.

Oly korban éltem én a földön,
mikor már érték lett a bűn, a mocsok.
Nem kellettek már az Istenek.
Az áruló, a rabló volt megszokott,
s ki néma volt, s netán csak lelkesedni rest,
azt lelkesen fogadta a rabszolga gépezet.

Oly korban éltem én e földön,
mikor mindenki szót emelt, hangosat
és senki nem rágta szégyenében ökleit.
S ahol látni és hallani kellett volna,
csak ott volt dermesztő némaság.
Az éhezök szavára süket volt a világ.

Oly korban éltem én e földön,
mikor a jó anya rettegett.
Hogyan nevelejen ebben a világban,
értekes, tiszta lelkű gyermeket.
Mikor már érték lett az értéktelen,
s egy ember hízik, másik száz életen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor csak látszólagos béke volt.
Agymosottan, önként háborúztunk,
kiszínezve, takarva, rejtve ne lássa senki. 
Nem csak a bőrszín, vagy a hit volt a bűn,
hanem a hazugok közt, igaznak lenni.

Bőröm alá kúszott tekinteted,
lassan, a szöveteken át,
egészen a szívbillentyűkig
láttál belém.
Ajkamon még meg sem
száradt utolsó csókunk,
az ereimben vagy oxigén.

Rajtam hagyott ujjlenyomatod,
a csontomig marta magát.
Te már rég nem vagy itt,
de még érzem a kezed.
Nyílt sebeimbe botlik
az idö, megugrik.
Vissza hozzád.

Májfoltba maradt rajtam
a rámfújt cigaretta füstöd.
A borral a véremet ittad.
Szerettelek...
Téged lüktet agyamban
a halántéklebeny, minden
idegsejt emlékszik rád.
Hogyan feledjelek?

Lassan vezeti be a tűt,
és befogadja a dallamot.
Zsibbad nyaktól, karig.
A kotta a csontokba ég.

Szemeit lehunyta...
Vérében dúl a háború,
sereg nyomul keresztül a beleken.
Lassan felhevülnek a zsigerek.

Kihúzza a tűt az érből,
a zene vörösre festi a bőrt.
Hegedűk csikorognak,
trombiták, dobok...
Szemeit kinyitotta,
dermedt, tág pupilla...

Töbé nem ébred fel.
Elhalkulnak a dobok.
Hideg veríték, vizelet..
Kihűlt szürke bőr...
Aranylövés...