zita blogja

Emberek, akik rohannak, 
emberek, akikben meghalt a mondat. 
Szavakban tudnak csak felelni, 
néha még egy sziát sem lökni, 
csak elsuhanni, elrohanni tudnak, 
s még csak véletlenül sem álmodnak. 
Nem álmodnak, mert túl rövid az éjjel, 
és reggel a munkából se késs el, 
és vár a tengernyi gyülölet, 
s a hónap végén egy apró köszönet. 
Köszönet, hogy munkába jöttél, 
orrvérzésig dolgoztál, verejtéket töröltél, 
mosolyogva, bár belül orditott a lélek, 
sosem hitted, hogy csak ennyit érhetsz. 
Aprócska köszönet, ettől szád éhes marad, 
s a gyermeked szájában a nyál összeszalad. 
Jóllakni nem fogsz, de túlélsz pár hetet, 
legalább lesz min gondolkodnod munkába menet. 
Az autót ebből meg nem tankolod, 
az asszony is feljtse el az új papucsot, 
de kifizetheted a lakásrészletet, 
s talán még a kabeltévét is nézheted. 
Vár téged a számla, a kicsi sárga csekk, 
vár téged a fönök, aki kifizetni rest, 
vár rád a túlra, a hétvégi meló. 
A családdal lenni? Miért lenne jó? 
Emberek a mocsárban, fáradtak szeretni.
gépekké váltak, csak így lehet túlélni. 

Terveim vannak, nagy terveim
Építek nekünk egy házat.
Minden kő egy könnycsepp.
Senki nem találhat.

Igen, építek nekünk egy házacskát.
Nem lesz ajtaja, se ablaka,
és bent örökké sötét lesz,
semmi fény nem jut be rajta.

Igen, teremtek neked egy otthont,
és te része leszel az egésznek.
Csendben épülsz a falak közé,
meztelen enyészet...

Kőről kőre, befalazlak,
de mindig melletted leszek.
Ruha nélkül, cipő nélkül,
nézed ahogy ténykedek.

A lábad már a cementben.
Az alapzat megkötött.
Nem hallják, ahogy sikoltasz,
a sűrű fák között...

Kőről kőre, épül a szépséged,
elrejt majd az erdő, hegyek.
A templomom leszel, az oltár.
Véredtől szent leszek.

Odakint hajnalodik már.
A szögek szilárdan tartanak.
Amiket tested deszkáiba vertem.
èdes kárhozat...

A mű elkészült, a nap éget.
Vörös, fájdalmas tüz lobog.
Senki se hallja a sikoltást,
a szívem hevesen dobog...

Hazudtam neked,
hogy jó leszek másodiknak.
Nem számít, hogy szeretsz
játéknak tartani...
Unalmat űzni jó vagyok.
Nevetni, kicsit feledni
a kopott régi életed.
Másnak lenni velem,
nekem meghalni veled.
Teljesen feladni magam
azért amit nem lehet.

Hazudtam neked,
hogy jó leszek másodiknak,
és nem kérdezek.
Èn leszek a mocskos
kis titkod, az élvezet.
Egy két lopott óra,
se vacsora, se gyertya
se virágok... se semmi...
Hazudtam, hogy nem fáj
senkinek lenni.

Árnyékot fest a szürke hold a tájra.
Karmos fák kapaszkodnak egymásba.
A tó sötét vizét issza a homok,
mint hömpölygő fekete vér bugyog.
Gyászos köd ül a sötét víz fellet.
Burkot von rá mint a viharfellegek, 
mintha úsznának magányos csónakok,
száz partot nem találó csontsovány halott.
Recsegve ringanak a szürke semmibe.
Nem láthatja meg őket senki se.
S mint kalózok az őrzött kincs felett,
úgy őrzik a hömpölygő vizet. 

Falaim papír vékonyak
hallom a gondolatokat.
Látom a folyton elszökőt
a mennyezeten lecsorgó időt.

Elhiszem, hogy van nekünk elég,
az utca végen találkozunk mi még.
Karod köré fonom majd karom.
Hozzád bújni lesz még alkalom.

Andalgunk mi még szerelmesen.
Csak nevetünk a megtörténteken.
Nem keressük a folyton elszökőt,
az emlékek közt bujdosó időt.