zita blogja

Úgy tartja a mondás:

Azt kívánd másnak, amit magadnak kívánsz.

Mégis kavarjuk a homokot

ha fúj a szél, más szemébe...

Belekötünk minden semmiségbe.

Hibát keresve maró gúnnyal.

S mintha ettől bármi is

jobb lenne nekünk,

mások ballépésein nevetünk.

Nem figyelünk a szavakra.

Nem nézünk a szemekbe.

Sót dobunk hanyagul

a fájó sebekre...

Taposunk, hogy el ne tapossanak.

Közben kerüljük nagy ívben a tükröket.

Valaki mást bántunk, hogy ne rajtunk, 

rajta hagy nevessenek.

Van a vad, és a vadász,

a sűrű erdő az embertömeg.

Van aki nyugodtan alszik éjel.

Másokon meg sajognak a sebek.

Hajnalodik, csak néhány 
gondolat gurul előttem
a buszmegálló felé menet.
Újságpapírt fúj a szél,
miközben a hajam
cibálva rajtam nevet.

Esőcseppek között szalad
előlem el a táj messzire
az üvegen át...
Meg se nézem ki ül mellém,
s hogy hová fér el
ennyi nagy kabát.


Kattog az óra, s mintha
nem akarna telni, vánszorog.
Húzza valami vissza a perceket.
Egy kávé, egy cigi, szünet...
Nem kérdezek bele a monotonitásba.
Beleszaladtunk hajnalból, éjszakába...


Újra a buszon, és csak nézem 
némán az imbolygó fejeket.
A levegőben cigi szaggal kevert kölni.
Majd laza séta után kulcs zörög,
úgy tesz az ajtó, mintha akarna nyílni,
azért kicsit nyikorog... nem akarok sírni.

Napfény játszik a bőrön.

Nevetésünk keserű.
Tükörszilánkok
a szemeid.
Látni szeretném
a tegnapot a mában.
A hangos világban
hol vagyunk egymásnak?
A holnapok megvárnak?
Maradunk ketten
a csendekkel fedve.
Fordított polaritásban.
Minden hiába, 
ha taszítalak magamtól.
Félelemből, haragból
a ki nem mondott szavaktól.
Mondd, hogy haragszol
te is a világra!
Én nem csak képzelem
a falakat köztünk.
Nem egyedül, 
hanem ketten küzdünk.
Ha nem, az se baj.
Csak oldódj fel bennem,
mint a halálos méreg.
Úgy teszek majd, 
mintha nem szeretnélek.



Semmitmondó 
Vágyak nélküli senkik
leszünk mi ketten.
Beolvadunk majd
az arctalan tömegben.
Megyünk előre,
merre a csorda visz.
Porzik alattunk az út,
és bégetünk...
Nem fordulunk hátra,
nem kérdezünk.
Az összes bőrt 
lehúzza rólunk a világ.
S a sírjainkon sem 
nő majd virág.

Oly korban éltem én a földön,
mikor már érték lett a bűn, a mocsok.
Nem kellettek már az Istenek.
Az áruló, a rabló volt megszokott,
s ki néma volt, s netán csak lelkesedni rest,
azt lelkesen fogadta a rabszolga gépezet.

Oly korban éltem én e földön,
mikor mindenki szót emelt, hangosat
és senki nem rágta szégyenében ökleit.
S ahol látni és hallani kellett volna,
csak ott volt dermesztő némaság.
Az éhezök szavára süket volt a világ.

Oly korban éltem én e földön,
mikor a jó anya rettegett.
Hogyan nevelejen ebben a világban,
értekes, tiszta lelkű gyermeket.
Mikor már érték lett az értéktelen,
s egy ember hízik, másik száz életen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor csak látszólagos béke volt.
Agymosottan, önként háborúztunk,
kiszínezve, takarva, rejtve ne lássa senki. 
Nem csak a bőrszín, vagy a hit volt a bűn,
hanem a hazugok közt, igaznak lenni.