zita blogja

Emlékszel, hogy kértelek?

Távol voltál oly sokat.

Telt az idő napra nap,

és én folyton vártalak.

Elmentünk együtt messzire,

kértem hogy vigyél innen el.

Most is halkan suttogom,

de többé senki nem felel...

Sírod mellett a szél viszi

a terveket... a vágyakat...

Fiam szemében a könny ragyog

érted vív gyermekként harcokat.

Hiányod mély sebet mart belé.

Fantom fájdalom maradt.

Ezután a tél után többé

már nem jön a tavasz.

Hiányzol nagyon nagyon

tudom, hogy többé nem jöhetsz.

Mardos belül a fájdalom.

Hogyan éljek így nélküled?

Összenőttünk egy egésszé,

és én nélküled nem vagyok.

Az üres fekete semmiben

csak egy halott csillag ragyog.

Hideg fagyokkal jött a tél.

Magány csorog a falakról.

Fájó némaság vesz körül.

Nem maradtak a szavakból.

Pernyét visz messze a szél

Egy életnyi elégett álmot.

Töredékek maradtak utànad

Éles tükör szilánkok...

Hajamból kihullik a fény

Emlékek árja megrohan.

Te voltál nekem az otthon

Így lettem hontalan...

Szerettelek tudod te is

És szerettem szeretve lenni.

Mindenbe ott vagy mégis

Sehol sem tudlak megkeresni.

Úgy tartja a mondás:

Azt kívánd másnak, amit magadnak kívánsz.

Mégis kavarjuk a homokot

ha fúj a szél, más szemébe...

Belekötünk minden semmiségbe.

Hibát keresve maró gúnnyal.

S mintha ettől bármi is

jobb lenne nekünk,

mások ballépésein nevetünk.

Nem figyelünk a szavakra.

Nem nézünk a szemekbe.

Sót dobunk hanyagul

a fájó sebekre...

Taposunk, hogy el ne tapossanak.

Közben kerüljük nagy ívben a tükröket.

Valaki mást bántunk, hogy ne rajtunk, 

rajta hagy nevessenek.

Van a vad, és a vadász,

a sűrű erdő az embertömeg.

Van aki nyugodtan alszik éjel.

Másokon meg sajognak a sebek.

Hajnalodik, csak néhány 
gondolat gurul előttem
a buszmegálló felé menet.
Újságpapírt fúj a szél,
miközben a hajam
cibálva rajtam nevet.

Esőcseppek között szalad
előlem el a táj messzire
az üvegen át...
Meg se nézem ki ül mellém,
s hogy hová fér el
ennyi nagy kabát.


Kattog az óra, s mintha
nem akarna telni, vánszorog.
Húzza valami vissza a perceket.
Egy kávé, egy cigi, szünet...
Nem kérdezek bele a monotonitásba.
Beleszaladtunk hajnalból, éjszakába...


Újra a buszon, és csak nézem 
némán az imbolygó fejeket.
A levegőben cigi szaggal kevert kölni.
Majd laza séta után kulcs zörög,
úgy tesz az ajtó, mintha akarna nyílni,
azért kicsit nyikorog... nem akarok sírni.

A hetven, az egy nagy szám. 
Lássuk mit is kezdjek vele.
Legalább hetvenszer ölelt át
papó dolgos keze.


Hetven liter vizet
hordtunk mi már együtt,
hetven szem meggyet,
szőlőt, szilvát szedtünk.



Hetvenszer is eljönne,
értem akár a holdra,
mire én felkelek reggel,
már hetvenszer volt boltba.


Hetven tojást sütött,
finom friss kolbásszal,
mérnöki pontossággal
vágott paprikával.


Hetven szál gyertyától 
szétmenne a torta,
nameg az elfújásától
a papó torka.


Azt kívánom bárcsak
hetven halat fogna,
kinn a víznek partján
lenne sok szép napja.


Nem vagyok kicsi,
nem kell székre állnom,
boldog szülinapot
nevetve kiáltom.




Fogadd most hetvenszer,
majd a századikon százszor,
ezt a kis köszöntőt
az unokádtól.