xltibcsi blogja

Már megint méla, szomorkás, üres nézés a földre.

A föld ökle is tükör előtt ökölbe e rögbe!

De megcsillan egy fűszálon egy harmat.

Aztán hallom, ahogy egy kis madár zizeg,

rábillentve kedvem, mit már el is hiszek...

...s ahogy e kis madár fák virágszirmán halad,

lelkemből parázs ősszé válik a hideg.

Fátyolos, halk füttyös lett a zsenge pillanat.

Üres, léha, szomorkás kedvem, 

szép szomorúfűz lett a kertben.

S a kis hangyák sisteregve az avar alatt,

majdnem megidézték a nyarat.

De nem, mégsem, most még, ó, nem, nem!

E mélaság nevelhetetlen, de egyszer

elfogynak hangjából a tékozló üres szavak,

s átfonják magukra hajnali dalos madarak.

...de ha Anyám a felhők lombjából letekint,

méla leszek én, szomorkás, üres, bús megint...

Nyomár, 2024. április 14.