xltibcsi blogja

Hogyha egyszer nem leszek, ó, többé,

szép nefelejcsből: rózsák legyetek!

Azért... mert csak így lehetek övé,

rózsából, rózsafa, s égig nőjetek!

Deres lesz akkor a harmatos rét,

és magányos lesz a kedves tanyám,

a keresztfámat lepi téli hó és

már alatta lesz az örök hazám.

És körbevesz a hűvös föld-világ,

és Istentől már nem kérem bérem.

Látsz majd ünnep-nap, mint már Isten-fiát,

...és vigyázzon rád, őt arra kérem!

...de, fesd kékre majd megszürkült eget,

és felejtsd el a könnyet szaporán,

és ne felejtsd: Drága, hogy örökké szeret,

...én ki már többé nem panaszkodám!

Nyomár, 2026. február 14.

Mesét mondok a szélnek,

egy elfeledett, régi megkopott mesét.

Míg gyermek-fejjel szaladtam játszani,

a megnyugvás jelmezét tépve szét,

...vártam a hóesést, s nem aludtam éjjel,

ablakon át néztem 

az éjszaka - pislákoló szemét,

mely utcalámpa gyertyányi fénnyel tolongott

a kormos, füstös utca ködpárái között...

...de boldog volt nagyon,

mert szemeimet segítve egy sejtelmeset közölt:

- hogy milyen szép a téli éjjel!

Tele táltos csillagfénnyel,

amely vakítja a sötét téli eget

a felhő fölött. A felhő is

gyönyörködött,

a kémény füst meg integetett,

meg én is, többek között,

ki csak egy porszem vagyok idelenn.

A teli táltos csillagoknak hirdetem

varázsát, mely nem alussza álmát sohasem.

Király vagyok én most! - mondottam a szélnek.

Én aki porszem, kit még csak becéznek.

...vagy pedig nagyot mondtam, 

mert a szél köhintett egy nagyot,

a sok csillag a sötét égre fagyott,

s a szél meg csendben elhallgatott.

Játékom, a régi mackó ott várt pizsmában,

 lehet - engem álmodott ezüstös álmában,

mert a fénylő

csillagok és a hold gyertya fénye,

ott pislákolt gombszemében.

Valami szépet álmodott,

talán egy ifjú királyfiról,

aki én vagyok

messze, távol, valahol, s mikor

álmosan vetett ágyba pottyanok,

...felébredve megszámolja:

Mennyien is vannak a csillagok?!

Nyomár, 2024. december 26.

Még apró kicsi voltam, s a bérházak nagyok,

a főutcán, csak úgy robogtak az angyalok:

az autók, s a villamos, mely nyikorgott bután,

és még tündéri mosolyt is szűrt a délután.

Ó, milyen szép volt az!

Olyan pici voltam...

Anyám fogta kezem, s boltról boltra járva,

belecsengtem sírva a villamos zajába,

mikor egy játékbolt indult felém.

Anyám, mint ebet - tartott vissza szegény,

lebegő haján a nap könnyebben átfutott,

de legtöbbször játék helyett sírás jutott

nekem, istenem! pedig hogy vágytam kisautóra,

miközben dallamot játszott az Avas-kilátója.

Pedig szeretett, s szinvás-szemeim néha megszánta,

mert szépen csörgedezett a patak: a pénztárca.

Apám, Anyám én s testvérem,

néha leültünk a téren.

A Városház-tér nagy tere, mord

idegen isten nagy szeme volt.

Pedig csoda szép volt nagyon...

ahogy szétterült a napon!

Kócos haja a hársfák integettek a szélben,

mikor elszaladtam ő tőlük, egymagam: féltem.

Pedig csengett a villamos: Ne félj kisfiú!

Én még pici voltam, nem voltam hiú,

és lám a félelem könnyű lába,

beleszaladt egy kis munkába,

Anyámhoz tüstént lélek-rohanva értem,

- ilyet mondtak rólam, én nem emlékszem.

Eltűnt hát a könnyem is, mint a Szinva a föld alatt,

Anyám öle alig bírta e ficánkoló halat.

A nap magasról fényeivel, óvva vigyázott reánk,

Apám és Anyám otthon-kezei közt szűrődött reám.

A Szinvához is indultunk a centrumtól.

Hol van, mi az, merre? -kérdeztem Aputól!

A villanyrendőr színes háta megett,

a nap a mederben remegett 

árnyékosan,

s játékosan

a Szinvában az apró habocskák,

játszottak, mint szürke macskák.

S én szétfutottam tarka ruhám...

Hát, ilyen volt egy szép délután 

négy-öt évesen egy kiruccanós miskolci napon,

és még ennyi év után is

 Anyám, s Apám alakját, még látom a kirakaton...

Nyomár, 2024. december 25.