xltibcsi blogja
SzemélyesMesét mondok a szélnek
Mesét mondok a szélnek,
egy elfeledett, régi megkopott mesét.
Míg gyermek-fejjel szaladtam játszani,
a megnyugvás jelmezét tépve szét,
...vártam a hóesést, s nem aludtam éjjel,
ablakon át néztem
az éjszaka - pislákoló szemét,
mely utcalámpa gyertyányi fénnyel tolongott
a kormos, füstös utca ködpárái között...
...de boldog volt nagyon,
mert szemeimet segítve egy sejtelmeset közölt:
- hogy milyen szép a téli éjjel!
Tele táltos csillagfénnyel,
amely vakítja a sötét téli eget
a felhő fölött. A felhő is
gyönyörködött,
a kémény füst meg integetett,
meg én is, többek között,
ki csak egy porszem vagyok idelenn.
A teli táltos csillagoknak hirdetem
varázsát, mely nem alussza álmát sohasem.
Király vagyok én most! - mondottam a szélnek.
Én aki porszem, kit még csak becéznek.
...vagy pedig nagyot mondtam,
mert a szél köhintett egy nagyot,
a sok csillag a sötét égre fagyott,
s a szél meg csendben elhallgatott.
Játékom, a régi mackó ott várt pizsmában,
lehet - engem álmodott ezüstös álmában,
mert a fénylő
csillagok és a hold gyertya fénye,
ott pislákolt gombszemében.
Valami szépet álmodott,
talán egy ifjú királyfiról,
aki én vagyok
messze, távol, valahol, s mikor
álmosan vetett ágyba pottyanok,
...felébredve megszámolja:
Mennyien is vannak a csillagok?!
Nyomár, 2024. december 26.
Miskolcon, mikor kicsi voltam
Még apró kicsi voltam, s a bérházak nagyok,
a főutcán, csak úgy robogtak az angyalok:
az autók, s a villamos, mely nyikorgott bután,
és még tündéri mosolyt is szűrt a délután.
Ó, milyen szép volt az!
Olyan pici voltam...
Anyám fogta kezem, s boltról boltra járva,
belecsengtem sírva a villamos zajába,
mikor egy játékbolt indult felém.
Anyám, mint ebet - tartott vissza szegény,
lebegő haján a nap könnyebben átfutott,
de legtöbbször játék helyett sírás jutott
nekem, istenem! pedig hogy vágytam kisautóra,
miközben dallamot játszott az Avas-kilátója.
Pedig szeretett, s szinvás-szemeim néha megszánta,
mert szépen csörgedezett a patak: a pénztárca.
Apám, Anyám én s testvérem,
néha leültünk a téren.
A Városház-tér nagy tere, mord
idegen isten nagy szeme volt.
Pedig csoda szép volt nagyon...
ahogy szétterült a napon!
Kócos haja a hársfák integettek a szélben,
mikor elszaladtam ő tőlük, egymagam: féltem.
Pedig csengett a villamos: Ne félj kisfiú!
Én még pici voltam, nem voltam hiú,
és lám a félelem könnyű lába,
beleszaladt egy kis munkába,
Anyámhoz tüstént lélek-rohanva értem,
- ilyet mondtak rólam, én nem emlékszem.
Eltűnt hát a könnyem is, mint a Szinva a föld alatt,
Anyám öle alig bírta e ficánkoló halat.
A nap magasról fényeivel, óvva vigyázott reánk,
Apám és Anyám otthon-kezei közt szűrődött reám.
A Szinvához is indultunk a centrumtól.
Hol van, mi az, merre? -kérdeztem Aputól!
A villanyrendőr színes háta megett,
a nap a mederben remegett
árnyékosan,
s játékosan
a Szinvában az apró habocskák,
játszottak, mint szürke macskák.
S én szétfutottam tarka ruhám...
Hát, ilyen volt egy szép délután
négy-öt évesen egy kiruccanós miskolci napon,
és még ennyi év után is
Anyám, s Apám alakját, még látom a kirakaton...
Nyomár, 2024. december 25.
József Attilát olvastam
Mit írjak rólad, te: mostanság,
én az a kis határszéli fattyú?
Bár tollam kecsesen úszik a tintában,
de gazdája csendes munkás-szagú.
Az éj hamarébb költ, mint a tyúk,
és a vekker is ketyegve mélyen szunnyad...
a holnap majd szilvaként pergeti az ásítást,
hogy a bérmunkát csukott szemmel is tudjad.
Mi tagadás, napról napra élni!
S a pénz mint a seregély,
hát, ellibben gyorsan útrakélni.
József Attilát olvastam, s egyetért,
szűk fejembe egy gondolatért betért,
így könnyebben rúgjuk a panaszunk,
ha már a pénztől nem lesz teraszunk,
legalább itt benn a fejben a napsütés,
emlékeztet, arra, hogy emberek vagyunk,
és e süllyedés, adja az elmélyülést.
De akinek igaza van, fellöki a víz,
még ha jól is esik, szomorú,
mert az ember embernek született,
s míg fürge mókusnak sötét odú
az embernek föld a hazája,
Tisztálkodni a fejben,
gondolat vizében,
ott benn, úszni a tejben,
ott a tiszta réven.
A sekélyben is jó taposgálni,
veszélyes mindig a nagy árban,
nem halnak születtünk, bár egyszer meghalunk,
ebben a nagy vad rohanásban.
Nyomár, 2024. október 20.
/éjjel 1 óra 40./
Csak szeressen az Isten
Nekem mindegy,
az üregek mélyén, mennyi fejjel lefele,
csak szeressen
az Isten, és örömmel legyen lelkem tele.
S egy rózsa, ha
megfordulna, s a föld alatt nekem virítana,
én lennék a
bús, legboldogabb vakond, s a föld Isten aranya.
Száraz lelkem,
egy sivár aggott puszta, melynek elég egy rózsa lángja,
s belehalok,
ha a jónak nem leszek, az az egy igaz jóbarátja.
Bár meghaltam
már vagy: százmillió egyezerszer is talán-talán,
de az új nap
ledöfi a holdat, fenn a bércek lombhátú marján.
Nyomár, 2022.08.05.
Néha úgy elszáll
Néha úgy elszáll hitem,
kő-borzadt sziklák mögé vetem.
Néha apróvá mállik,
véka sárgöröngy: szép termetem.
Beteg, sárga, kóbor nap,
hol van már fürtje aranylónak!
Csenevész hangon dalol,
már minden földi halandónak.
Vagy még a rosszabb játék:
néma a kürtje a hajónak,
amivel mennybe szállnék.
Szétbomlik a nagy páncél,
kövér, lidérc felhővé, s a baj:
elhagynak a csillagok.
Korom űrré vált léha zsivaj
lesz egy szekundum alatt,
mi puttonyomban: idén, tavaly.
S jaj, lelkem kedvesen teng,
megalázza gyülemlő viszály,
míg piheng az ágy szélén,
dunnába rekedt, rekedt sirály
mi hasztalan koravén.
Nyomár, 2022. május 14.