xltibcsi blogja

Gőz-hajú bokrok rejtekén, ...oda fönn!

Egy nap-pók szövi az ég bársonyát.

Lenn a legkacifántosabb erdei rétecskén, dúl a lét.

Tarka hegedűk húrján egy tücsök rohan

olyan boldogan, mintha legszebb álmában

kergetné egy harmatcsepp a bálban. És valóban,

boldog lassítással, hagyja hogy utolérje,

egy hosszú levélre csöppenő harmat, 

amelyt még lecsurgat egy virágillatos 

kehelylevélre, onnan pedig az

árnyékbűvölő avarra, ahol egy tulok szundít.

E harmatcsepphez ugrik, pattan a térde, és

ím megölelve egymást, vizes lepénybe

tocsog a tücsök, hegedű húrtól-húrig elázva.

E hűvös harmattól, egy rövid áriába szökkenti hangját.

S nem is kell több, nahát: egy óriás levélházi béka e felkorbácsolt 

lázban, gőgös eréllyel - aki a páfrány-fűzes 

erdei patak virgonc hordaléka - ki  is kacagja:

-Brekekeke! Hegedű remeke! A harmat

nesztelen pille-pihe párája elpattant,

mint a húr, itt a gőz-hajú bokrok rejtekén,

ahol egy nap-pók szövi az ég bársonyát,

te pedig hegedű húrtól-húrig, az áldóját, magadra

maradtál, szétcuppantva a harmatot!

Nohát, szegény harmat, szegény pára,

ráillant, rátocsogott a hegedű faragott, tücsök-húros 

derekára, s most esztelen haragosnak lát

a nap-pók szőtt égnek bársonya - te tücsök!

Nem menekülök haragod elől, míg el nem dől

hogy homályos csendbe nem ringatod haragvós 

lelkedet, gőz-hajú bokrok csiripelő tollasai 

szárnycsapkodásai hallatán, mert különben

elbrekegem a bagolynak, itt az erdőben maholnap, hogy 

durcásan bíbelődsz órákig, a hegedű húrtól-húrig

nap-pók szőtte ég bársonya alatt,

a gőz-hajú bokrok rejtekén, ahol a szellő

is fuvallatot kéreget a szélcsendtől,

hogy el ne apadjon! Pardon, s még te feltekered a 

néma erdőt? Közben a csönd kizúdul nagy robajjal,

a feltekert erdő résein a te haragvásod folytán!

Elképesztő, brekekeke, elképesztő, nohát!

Ha ezt a nagybőgős sáska megtudja!

Durva zinyálás következne be. Itt ő az úr, ...nah!

Ha ezt a nagybőgős...nah! De hova lettél

te faragatlan hegedűnyűvő húrtól-húrig

 durcás-rikoltó tücsök, nem látom a húrokat,

szememmel hiába fütyülök, nem látlak!

- De felfúttad magad, te levélbetekeredett

káposztabéka, te folyó hordaléka! - szólt a tücsök.

Olyan hangokat brekegsz, hogy szinte 

remegsz, úgy belé kotnyeleskedsz e dologba!

Én csak, én csak a harmat védelmében a te 

nyugalmadért lettem ilyesmód lázban, kérem! - válaszolt a béka.

Na jól van, ...eltúloztam, talán nem is voltál haragos!?

-Dehogy voltam zajos, csak hűs-csörgedezően 

borzolt a hajnali harmat levélpattintó

csókvize, azért pengett meg bíz, e hegedűhúrom

legmélyebb sóhaja harsona szóval, és te

levélházi béka komám, ezt robajos eszeveszett

lármának dorbézoltad fennhangon.

Földobtad a csöndet, s leesve nagyot csörrent,

s epedve még ki is nevetted, 

itt a gőz-hajú bokrok rejtekén, ahol

egy nap-pók szövi az ég bársonyát!

...Dehát, ezért is szép, gyönyörű az erdő,

e piciny rétecskéje

mert ilyen életrevaló, ilyen vidám,

és valós, néha haragos tud lenni

egy ilyen kutyaborzolgatós, levélcibálós,

egy ilyen, ilyen társaság miatt, mint mi vagyunk!

Brekkekeke, egyetértek-e, egyet, egyet értek 

veled. Holnap pedig újra találkozhatsz 

a harmat-szerelmeddel...hm..., akarom mondani...

Semmi baj brekeke koma, az a lényeg, zúdul feléd 

a hetedhét légy-lakoma, ...ettől voltál mohó marcona

 nyűgös, ...nagyon felfuvalkodtad magad, ezért

nyútottad meg nyelved oly nagyra, de sebaj...!

Így szép ez az erdő picinyke rétecskéje,

s mintha ez erdő meséje is csak a nyelved 

végéig tartana, te kotnyeles levélházi béka! 

...így hát további szép napot mondana e félreértett tücsök.

Viszlát! Én meg tovább hegedülök,

harmatos tiszta húrokkal. Nahát, hol a hegedű?

Csak nem a nagybőgős sáska...

Nah, viszlát, viszlát, ha 

megtalálom folytatjuk ez erdei bálba!

Itt a vége, fuss el véle!

  Nyomár, 2023. július 26.

E mézcsurgós, fodros, habos hajnalon,
milyen durcás, harmatos, szegény pagony!
Pedig a moha, egy páfránnyal rákacsint,
s még fittyet sem hány rá, nem még galacsint!

Egy, gomba sem emeli rőt kalapját!
Óh’, mily szörnyű eset, rontja el napját!
Hangyák sandítanak az avar alól,
míg a hold, napot csalogat valahol.

Keresik a hangyák is fűbe-fába,
a kivágott pipaszár-furulyába,
háth` vidítja, ha tekinti a napot,
mit katicabogár tegnap elhagyott.

A jókedvéért a mókus is serken,
s nem lelé odvakban a pagony-kertben,
tölgyfakérgen, a szikla repedésen,
durcás a pagony a koránkelésen.

A félsz szitakötő szárnya sem rebben,
a patak partján, a csalán seregben.
Rebbenését, hogy imádja a pagony!
...de nem rebben, így csalódott lett nagyon!

A tuskó se mukkan, inkább ma hallgat,
nem reccsenti tova a madarakat.
Háth` jobb kedvre derül déltájt a pagony,
ha madárfütty terül a rét asztalon!

...szétterül, és kedvére választhatja,
...de durcás a pagony, őt meg se hatja!
Csak harmatozik, harmat könnyet perget,
...s a csiperke-csicsóka, kuncog, nevet!

Eb se vakkant most, hajnalhasadáskor,
el is bágyassza a pagonyt, mint máskor.
Széna haja szerteszét boglyas, kócos.
S a puli is, mint máskor is bozontos.

Áldatlan hajnal, pirongó égalja,
ráfüttyent a szél is, ormát megmarja.
Milyen durcás, harmatos, szegény pagony,
csak ül, ül az avaron e lenyhe napon!

Nyomár, 2023.. július 27.

Egy ördögszekér egy árva árnyékadó,

- unva a telet -

várta a tavaszt, illanjon téli hótakaró.

Egy csősz kunyhó mellett egy pipa karnyújtásnyira,

a tájról olvasta sorsát, mi van ott leírva.

Hosszan olvasott, s egy nap a csősz kutyája,

gondolva egyet, tövét bőszen kapargálta.

Kaparta, kaparta, míg majdnem elkopott lába,

a kóró kitört a földből , s szél vitte határba.

Míg sokáig olvasott, nyár lett bíz' azóta.

Egy pásztor meg furulyált - csak úgy szólt a flóta.

Szegény ördögszekért, a szél meg úgy felkarolta,

hogy a pornak tetején üvöltött, rítt zokogva.

Fútta-vitte, körbe a nagy rónaságba,

belekapott, mint menyecske szép fátyolába.

...míg e boszorkányszél kétvállán félve cipelte,

belátta a rónát, s ej!, de nagyon megkedvelte.

Úgy déltájt már a szél - csitult, alábbhagyott,

lelkébe e táj e róna, úgy bennmaradott,

hogy napi fáradtságát, már tán nem is figyelve,

a gyönge szélbe vándorolni megjött a kedve.

S már lágy szél sziszeg a fövenyes pusztába,

ördögszekér gurul, s megáll egy nyoszolyába.

Megpihen egy aprócskát, majd tovább egy juhnyájjal,

tovatáncol  kacagón - késői délibábbal.

Addig sürgött forgott künn a nagy pusztába,

hogy már hej!, de kinőtt pásztornak rőtt szakálla,

s a csőszhöz forgott megint e kóró: szegény pára, 

de csak integetett egyet és szaladt dolgára .

Utána iszkolt Kormos a lobonc puli,

mi férget is űz ha jő éji ramazuri.

S mi néki ördögszekér, bíz' tíz nyáj az imája,

reggel este azt mormogja alföld templomába.

Szegény ördögszekér - szél lett nyáj kutyája,

sodorta a szél - hol már pásztor csősz-tanyája!

Hogy kilihegje magát, egy tölgy kérgénél megállt,

száraz kórókörme meg mezőnek égnek kiállt:

Hol vagy hazám, merre az én rég otthonom,

hogy tikkadt-forogva, házatlan panaszkodom?

Itt van fiam, itt a rónán, bárhol! - szólt az Isten.

Ördögszekérnek a róna, más hazája nincsen!

Nyomár, 2022.04.09.