Álom

Éjnek vándorló közepén, 

megkélt e szegény, mint lepény.

Az ágyamban, a dagasztó tálamban,

meghízott ordítva reggel-vágy szavam.

Nyújtózkodó kezeim kardtalan.

De mégis a sötétet cséphadarom,

mert elnyom az álom: e nagyhatalom.

Felkelő lázadó lennék jómagam,

hogy még éj él, s a reggel oda van?

E sötét borús elnyomásban,

kardot vélek a lámpásban?

Az álom mézes szitok, és hősi halál,

de mire a nap kél kevélyen talpra áll.

Hajnali mécsesnél hagyom el sírom,

mert a fény könnyű szabadság-szirom.

S ha jő az est, a test is leszáll,

mint a turul, ...a sorsban ez áll...

Nyomár, 2024. március 20.