A sebek

‍

A sebek‍

Nem forrnak be.

Lehet?

Beforr a föld, ha patak vájja?

A medre halnak jelzőtábla.

Habár ...

A visszhang úgyis elenyész,

bármily hangosan kiáltja

lelke mélyén a nevét.

Nade vajon

meghallja Őt?

A túlparton múltba tűnőt?

Meglehet,

talán megáll.

Vagy majd ha agg,

kinek arca felgyülemlő ráncok hullámtengere,

minden harcra büszkén megemlékezett,

mégsem kín már semmi.

Fájó bölcselet,

melyet

megannyi új öröm követ,

hisz a dombok túloldalán

a szenvedés is a völgybe száll.

A völgybe szánt.

- halk szisszenés -

De most még

mindent mégis beragyog az alkonyi nap.

A Nap,

mely soha,

egyszer sem adta másnak mosolyát,

csak számukra zengte hűséges

fény-árnyék dalát.

Rájuk csusszant újra reggel,

hogy a paplan melegedjen

és egy hosszú öleléssel,

még egy nappal,

szép reménnyel

karja lágyan körbezárt.

Mind úgy hittük: nem múlik el.

Hajdanán ...

Hiszen

ez az alkony sem nekünk szól.

Holnap a Nap újra felkel.

Holnap,

hallhatjuk még egymás

múló kacaját.