Szómontázsok
Rég voltam
Nyíló mandulavirág a pirkadás,
az élet most még napfény-tisztaság.
A táj ébredése páracsillanás
csupán. Aki voltam, magához visszalát
Téged. Emlékszem, szerettem az arcszesz
mindig-Férfi illatát rajtad, ahogyan
egyetlen rezdüléssé forrt minden szívnesz,
mikor rátaláltam lényegemre karodban.
A csillagok pitypangszárnyán repültem
Veled, egész testem, mint a Földanya,
borult rügybe, s dúdolva szelídültem
mellkasod ágán, mint a tavasz galambja.
Pihegtem, akár nyári partokon a szellő,
ha lombok tenyérárnyékában leül,
ellebegtem, mint csöpp tortahab-felhő,
szemed tengercsepp-zöldjén mezítelenül.
Ma fura lúdbőrzés lelkemen ez a kép.
Látni a mán innen és túl, mi voltam.
A nő, aki mint mezőnyi vadvirág, szép,
és szabad, s élet az időalkonyokban.
Átváltozás(ok) II.
Emlékszem, egykor még a lepke-szép nyár
babérkoszorú volt az év homlokán.
Odakint most a hóbagoly-tél száll,
jégpihéket csipkéz sok ablakorcán.
Hol van még a május Mozart-fuvallata?
A magasság fecskekéklő szembogara?
Amikor szódapötty-párák hullanak,
szivárványt gyöngyözve rétre és dombra,
midőn a Nap rájuk lebbenti aranyló
árvalányhaját...A mezők mohazöldje
ma akár az ember-remény, elhaló,
és esőhalk az Isten csorduló könnye.
Szendébb a fűpillék közti bogárzizgés,
a folyódúdolásban valami ősi zeng,
s azúrja is fakulja tiszta színét.
Gyengülő pillangószívverés a csend.
Földnya lélegzése a világtól nehéz,
míg absztraktjait festi a változás,
Ő lassan kileheli gyönyörű lelkét.
Ember, magad lettél élet-káromlás.
Élni hív
Apró tenyérmelegségek, napsugárbibék,
horizontról reppennek sárga fénycsibék,
a légben bogárzünny pilinkél szerte,
könnyű permet a felhők harmatcseppje.
Szívemen a csöndzárványok, kristályidők,
a bánatok alól most madárlibbenők,
felhasadt gleccserszabadság a pillanat,
értésemmé felnő, mi a múltból itt maradt.
Látom élni kél a pillangótarkaság,
lélegzem, mint rügyet hajtó barkaág.
Élni hív a pille mezőüdeség,
s ahogy a kert változtatja küllemét.
Élni kél a katicapettyes derű,
az alkonyi színpompa, mi szépen egyszerű.
Élni hív sok éji csillagcsalogány,
mikor tejútálmokat dalol rám.
Miként a hajnal galagonyavirága
szirmot bont a bennem fáradt világra,
a szájra némult áhítat élni hív,
a még magzat-holnap újra szivárványhíd.
Rezdülő
Katicaszárnyú pirosát tárja a hajnal,
még felhő-azúr dereng a horizonton,
a lebbenő pára könnyű ezüstpetty-paplan,
meg-megcsillan sok alvó fán és bokron.
A csillagok parázs-sugara mind kihuny,
hópihék szitakötője szállong tova,
ahogy szárnyukra a fény enyhe simul,
úgy lesznek az olvadás gyöngycsepp-pora.
Gallyak szembogarán kukucskál az élet,
nárciszok tündérszoknyája szélbe ring,
dúdolók lesznek a patakszívverések,
kerteken szépül apró hóvirág-ing.
Ébrednek rétvágyak, lepke-pilleségek,
a tavasz fecske-lelke feldalol,
valósággá születnek a színremények,
a mandulaág sziromdalokat hangol.
Május-lángok ős(z)korán
Már itt van az ősz benned és bennem is,
a szenvedély haján pókháló-opál,
bár a tűz-ösztön még erejét keresi,
de templommá hűvösödik vágyszobám.
Néha, az imákba még belesúglak,
és a szív szembogarába hunylak.
De ismerésed korszakosan távoli,
hiába emlékezem sóhajok apró
barlangrajzait, ahogyan lángolni
kezdtek csóksziklákon, s forrtak karcot,
véstek szerelem-rúnákat itt bennem,
hogy érezzem : e varázst örökre hinnem kell.
Számomra most csillag-planetárium
lettél, - mintha ezernyi világot kéne
felfedezni, - de tépett kalendárium
hozzá(d) az idő. S amíg holdad fénye
pihen ezen a galaxison, én látom,
ahogy belőle inkább én leszek vándor.