Szómontázsok

Szélpilinkék játszanak a szirmokon,

velük kacaj-zizgő a sok kis bokor.
Olyan bohém-szép ma április kedve,
sugárparázslata átragyog szemembe.

Mostanság, átolvasva a netlapokat,
nézem, hogy restaurálnak tegnapokat,
szinte visszahőköl már az értelem,
újra színezett történelem-képeken.

Ma már Jézus sem pillére a hitnek,
róla is ezer fámát szórnak a hírek,
nagy kérdőjellé görbült puszta léte,
s ím testesül e kor eretneksége.

Hologram alakjai lettünk a sorsnak,
kísérletmagvai a nagy kozmosznak.
Az evolúció is képlékennyé vált,
a honnan kiindulópontja nem szilárd.


Talánnyá élesedő eredetünk.
Vajon kinek gyermekei lehetünk?
Tán nincs se pokol, se menny-dimenzió,
ki tudja burka alatt mit rejt a dió...

Civilizációnk  ezen Föld-virágon
tán csak porszem, az univerzum-világok
milliárd lélekformája járt előttünk
itt, mielőtt mi magunk romlássá nőttünk.

Számlálatlan lett a változásos tézis,
s lassan a hagyomány se marad fétis.
Átíródnak mind a hajdanok, krónikák,
míg harsannak az utolsó trombiták.

Ma mennyi bolygóközi vándor él,

a lélek földi, kies égiszén!
Lassan minden csók egy csillagkapu,
mivel combközi-dimenziókba jutsz.
Már nem nyíl hóvirág-hold, ha vall a száj,
és minden gigász-giccs, vagy puszta smár.
A szívnaprendszerekben nincsen kapocs,
meg a szerelem-Föld is asszem : lapos.
Az ingyom-bingyom babám kopott duma,
s ha nem szakad vele az erkölcsruha,
jön a kalandorok bunkós botja,
s a kezdet-csírát jól ledorongolja.
Visszafejlődős már az udvarlás,
az egymás lényét ismerni nagy rakás...
- mit barnán bigyóz a húsvéti nyuszi is,
gyühet a barlang, na meg a kőpriccs.
Az új divat a nyers mondom a tutit,
oszt mégis levarázsolja a bugyit.
Tán csak nékem fura ez a "haladás",
hogy a másikért nincsen hálaadás.
Valahol bizton meghalt a belső Ámor,
és a testbiosz lett a csodás álom.

Mint ahogy fénygyufákat fúj