Szómontázsok

Az alkonyok vérében ott lakik Monet,
látom mind légin és áthatóan fest,
néma ujjhegyükön sok kis felhő-ecset,
majd fénnyé lesznek bogárnyi csillagszemek.

Kékjük oly könnyű, olyan pasztell-este,
belső harmóniát lop a megállt percbe,
míg a sok kis trilla torkú filharmónikus
dalra kél, utcát zeng a madármuzsikus.

Halk gitárakkordokat remegnek a fák,
és puha lepkeszárny-moll hull a falu csöndjén,
az éj véredényét átzsongják e melódiák,
majd elkucorognak a holdvilág ölén.

Pirkadatkor fuvallat-rímeket ír a táj,
és asszonáncot alkot a sziromrezdülés,
fűszálnyi neszek szavalnak csöpp zöld lírát,
majd verset olvad velük a harmatpezsdülés.

A legnagyobbak lám köröttünk élnek,
Michelangelo Nap-keze árnyat formáz,
némelyek emberik, mások falomb-szépek,
nézem, a sugarakból hogyan önti szobrát.

S mi földiek, kik égi csodák közt járunk,
elmegyünk az ősteremtők lénye mellett,
még hasonlóvá is csak elnagyolva vágyunk,
látni tudásaink oly messze lebegnek.

Parázshunyorgón jön az alkonyidő,

szellőmollokkal dalolgat a május,
fülfészkembe röppen a sok rigóderű,
Lényem bogárneszeit halkuló mező,
az ihletpillanat meg épp fagyiárus,
s a tinta illata olyan meseszerű...

Most papírszívbe írom be magamat,
a világot, nyárfák messzi gyertyalángját,
minden pipacsmátka ringatózó táncát,
és a határban útrakelt sok pitypangálmot.
Hiszen ily tisztaságú csak a pitymallat,
mikor közénk szüli az új napok vágyát,
és napfény-gyolcsba takarja bűnök árnyát.

Ahogy a papírszív dobban, Isten átfog,
a holdsugárból nyílnak fehér akácok,
és gyermekként cseperednek a szavak.
Mindnek lélegzése csillagmadár, szabad.
E szerelem Élet, nincsenek szabályok,
sem az egymást látás előtt tákolt falak,
hát vagyok papírszív, mi verssé önként szakad.