Szómontázsok

 Parázsrőt alkonyat, 
fényrózsák hervadnak,
nyírágak hajolnak,
ragyog a pettyharmat.

Pozsgát csíp lent a Nap,
égorcán láng marad,
lehull a kék kalap,
fellegből lesz maszat.

Árnyékszín bóbitál,
föld lehel csöndet fel,
rigószív szolmizál,
csillagnak énekel.

Reppennek hóbibék, csöpp hattyúszárnyak,
megrázták ott fönt a tél csillag-ágat.
Parázsdér csillan, hajnali lámpás,
rügyre fakad a hó-virágágyás.
Tollpehely-hullás, dunnák a felhők,
betakargatják a szendergő mezőt.
Libbenő pillanat, üde szélvarázs,
gólyaláb-időn zimankópalást.
Paplan az utca, a táj fehér vánkos,
angyalszív-lehelet ím közénk szálldos.

Pillangó-puha pillanat, gyermekérzés,
hamubasült pogácsa-szavak, jóságok,
Anyám tekintetében az Anya-szépség,
mi gyógyított minden ártó kórságot.
Apám szemében kis parázslámpások,
- mezőzöldeken táncoló hajnalsugár,
szinte látom, a legelő bárányok
mily szelíden pihentek az Ő oltalmán.
Most felhőjuhokat őriz, és terel,
míg Anyám patyolatfényt tereget épp,
Apám minden borút jó messze lehel,
így lesz búzavirág a sötét Ég.
Semmi gyarlóság, mit a földi sors hozott,
nem lehet lényegek nyoma utánuk.
Bár a hiány magzatsírása meg nem szokott,
- s tudom sosem lesz az, de az Ő álmuk
már csillagléggömbbé reppent, már könnyű.
Csak a cinkekéség néha fáj nagyon,
mert el nem érem. A Menny messze vagyon.
De szívverésük rigódal, fuvallat-röptű,
s minden mi földre húzná őket, hamis.
Mindaz, mit vállamon hagytak, csak ölelés,
A szeretet csöndek ujjhegyén összeér,
s a lélek füves legelőin itt lakik.

Mintha rizspillék szállnának a felhőkből,
csak csöpp csipkeszálat varrt rájuk a tél,
majd égi tündérporként csillan a mezőkön.
Az alkony kis fáklyasugárrá alél,
alig galagonyavirág-pír a messze,
parázs-sejlés, és patakvizek kékje,
belőlük dereng a pára hattyú-lelke.
Lampionfény csupán a Nap szívverése,
átlengik már az éjjeli fagyárnyak,
ahogy a cidri széllel leheli szét magát.
A balkonon ezüst jégpipacsok várnak,
miközben nézem hópihék csillagszóróját.

Táguló fénypupilla-hold alatt,