Szómontázsok

Árnyékhamvakká porlanak az esti

fények gyöngyszilánkjai, csendesedik

a táj. Már a lombok is elremegik

az utolsó lélegzést... Egy könnycseppnyi

léleksugár minden lobbanó gyertya,

gyászbölcső rajzolata : néma fejfa.

Halottak napja jött, fájdalomhajnal,

avarra virágzó hiányzúzmarák

fázzák mélyre az elmúlás tudatát,

s mi belé is öregedünk úgy halkan...

Bár a mosolyok mind élethordozók,

a rég utcácskáin széppel korzózók,

mégis, a pára-reppenések angyalok

itt, elvisszhangzó szivverések örök

szeretetből. Összeérnek a körök,

ujjhegyérintések, öleléskarok,

de a tenyérmelegségek csak vakok...

üresek. Vágyszületései csupán

emberségnek, egy-egy szélbe halt gyufán,

ahogy füstjükből gyúlnak emlékcsillagok.

Szivem tekintetén képeskönyvpercek,

ahogy bohém szinekben jár-kel az ősz,

és szélzöngésen fülembe nevet,

kislánnyá szeliditi az Anyát, a Nőt.

Egy-egy bogárzümm még visszhangzik a füves

álomcsöndjén, amikor az alkonyat

galagonyabokrát megrázza, s lecsüngnek

földig pirosai. Árnymanók táncolnak,

törpévé zsugorodó fények között,

mig sarak szilvalekvárjába ragad

lombpillangók szárnya. Hold-kobold költözött

közben az égre, a csillagsipkás házak

fölé, aranyát osztogatja széjjel,

aztán tündérpalástot sző a fáknak.

Végül a némaság dajka-karjából

kipislog a hajnal, mint pozsgás arcú

Juliska, és szalmaszőke hajából

sugarakat bont, bár vállán felhőbatyú

nehezül. Fehér párakesztyűt visel a Nap,

majd dorombolni kezd a szelid eső,

s úgy hallik, mint elégedett macskahang,

amint cseppig elnyalta az összes tejfölt.

Hideg fényporcelánt csillant a hajnal,

bögréje telis tele esőpöttyel,

az avarból a sár mazsolát aszal,

majd szalvétát rak a csipkeköddel.

Sápadt krumpliszirmot adnak a kertek,

ahogy sok virág elhullatja kelyhét,

holnap meg már jégostyákat szelnek

az estek, és dérből cukorszemcsét

szórnak széjjel. Aztán, hogyha megpirul

a cipó-Nap, fagykocsonyát kinál az éj,

melyen a tél homlokránca elsimul,

s a Hold lesz kis fehér kenyérkaréj.

Csak tintamagok, szivhumuszból vetve,

érzésmeséket szövő pillanat-orsók,

a szavak, ahogy születnek csendben,

belőlem. Néha teli örömkorsók,

máskor sópirulák, és régi izek,

levesillatú otthonmelegségek.

Csak gyermekmaszatok, évszakszinek,

mérföldköveknél elengedések,

és felnövő megértések. Ruhátlan

lélekmozdulások, egyszer volt hol nem

volt kis történelmek a nagy sorsutcában.

Csak felhőhalálok az esőcseppben,

harmatból felfénylő hajnal-életek,

emberlényegből kis csillagvilágok.

Csak önmagamból szabadságkézjegyek,

csupán nyiló, hófehér papirvirágok.